Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (naplójegyzet)
Cselényi László: nem írtam naplót, vagy legalábbis csak nagyon ritkán írtam, azért több nyoma is maradt az effajta műfajféleségnek majd öt évtizedes írói-publicisztikai tevékenységem lecsapódásaként. így például nagyon jól emlékszem, kezdő újságíró koromban hányszor fordultam meg odahaza (minden „keleti” utamat úgy szerveztem, s nem csak én persze, hogy közben hazaruccanhassak), s hányszor volt e látogatásoknak írott nyoma is. Ezeket az írásokat, ellenpontozásképpen betétként-függelékként csatolom a jelen utazáshoz, hisz újra megírni, ami már megíródott, fölösleges volna, arról már nem is szólva, hogy lehetetlen volna az akkori hangulatot mai tollal érzékeltetni. Ugyanúgy mellékletként csatolom a falu és a családom múltjával kapcsolatos „kutatásaimat" is. Most ellenben szóljunk egyebekről, olyan dolgokról, melyekről eddig még nem volt szó. A mostani utazás alkalmával tapasztaltakról egyrészt, a falu múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatos gondolatainkról másrészt. Mert amint épp készülő Gömör-könyvem anyaggyűjtése kapcsán kiderült, botrány, hogy épp Panyitról jóformán alig akad történelmi dokumentum, forrás, krónika stb. Létezett pedig a község krónikája, erről többen is tudnak, ám nyoma veszett, s mindmáig nem tudja senki, hová tűnt. Zoller Samu, a község negyvenöt előtti tanítója, akiről már többször szóltam, negyvenötben az elsők között távozott Magyarországra, s állítólag ő vitte magával. Ám néhány esztendeje találkoztam Zoller velem egykorú unokájával, gyerekkori játszópajtásommal, a Pesten élő történész Matheidesz Konráddal, s őt faggatva az derült ki, ő valami olyasmit hallott a szüleitől, hogy nagyapáék a templom falába rejtették volna az oroszok meg a szlovákok elől a krónikát. Igen, de hová? Ezt hallván, kíváncsi mesterek állítólag többször is végigkopogtatták a templomfalakat, ám semmi eredményre nem jutottak, sajnos. Kár, de nem adjuk föl, mondják. Mi viszont keressünk másik utat. E legutóbbi utam során tudtam meg, hogy jövőre lesz a templom kétszázadik évfordulója. Ez alkalomra dolgozza föl volt iskolatársam, a különben matematikus, ám most, nyugdíjasán nyilván több idővel rendelkező Sipkay Sanyi a panyiti evangélikus egyház történetét. Azon kívül ugyanis, hogy nyugdíjas, s hogy jubileumra készül az egyház, még valami közrejátszott ebben. Azt ti., hogy rábukkantak a szomszédos Sajógömörön Panyit több száz éven át vezetett kéziratos egyházi krónikájára, s ebben állítólag rengeteg érdekes régen elfeledett adatra bukkantak. Hogy mást ne mondjak, többek között arra, hogy Gömörpanyiton igenis létezett nyolcosztályos polgári iskola. Ezt az igenist pedig azért írom, mert ez a valami régóta fúrja az oldalamat. Még a nyolcvanas években történt ugyanis, hogy a budmericei alkotóházban a nemrég elhunyt, s már akkor is 80 körül járó Rudo Brtán-nyal váltottunk erről néhány szót. Miután megtudta, hogy gömörpanyiti vagyok, ezt kérdezte: ugyan mondja már, micsoda falu az a Gömörpanyit, mert annyiszor olvastam már róla, hogy a múlt (XIX.) században hány szlovák ébresztő tanult az ottani iskolában. Elképedtem: a panyiti iskolában? Hisz ott nem volt csak elemi, nyilván a sajógömöri polgárival téveszti össze! Nem, szó sincs róla, Panyitról van szó. S hogy lehet az, faggatott tovább, hogy Gömörpanyit evangélikus falu volt? Erre bizony megintcsak nem tudtam válaszolni. De ő tudta, mit kérdezzen
