Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
megront és félrevezet. Ma velem kell jönnöd, Liza... érzem... úgy érzem, mint néha a halált, velem jössz, különben elvesztem... Ma velem jössz, kis lotyóJ Gyűlölet is vegyül a hangjába, mintha elveszítené önmagát. Ismét pokoli hangzavar tör fel a mélyből, részeg kiáltások, acsarkodás, záróra, tizenegy elmúlt... Barabás int a pincérnek, kifizeti a számlát. — Az enyémet... egy liter bort... én... én fizetem... — Úgy sincs pénzed, hagyd... csóró...! — Nem tiltakozik. Alig érzékeli, ami történik. Az elmenetelünkre összpontosítja figyelmét, s hogy vele maradjak, ó istenem... Mit akart a kövirózsával, már nem emlékszem, mit akarhatott... Észrevettem, nekik talán nem tűnt fel, hogy a rendtagok előttünk távoznak. Ahogy látták, hogy fizetünk, lemennek a lépcsőn. Magam sem tudom, miért leszek egyre nyugtalanabb, de nem szólok... Gondterhelt megtántorodik, amikor feláll, enyhén támolyog.... A kezem nem engedi el s én tartom őt... A LILAAKÁC A kopasz fiatalemberek, a rend tagjai az átjáróban várakoznak. Csak Lizának tűnt fel, hogy előttük távoznak, záróra után sokan elhagyják a Vincellért. Az asztalok mellett a legmagányosabb törzsvendégek vívják tovább meddő szócsatáikat, vagy az asztalra könyökölve, poharuk mellé borulva bóbiskolnak. Néhányan még dülöngélve kapaszkodnak az ivópultokba és a semmibe merednek, nagyon mélyen töprenghetnek valamilyen roppant fontos kérdésen, de sehogy se jut eszükbe a megoldás. Őket majd a pincérek terelik ki megértően, ám határozottan. Szürkén és álmosan múlt tizenegy óra... A rendtagok a borozóban megbeszélték, mit tesznek majd. — A nőre bízzuk a választást... ő tegyen igazságot... — döntött a vezérük, piros arcú, tagbaszakadt óriás, bal fülében aranykarikát, mellén széles aranykeresztet hordott. — A góré aszonta, hogy bármelyik lehet... akivel elmegy a nő, oltári szerencséje van, a másikkal majd foglalkozunk...! — Mindkettőt megkérdezném, milyen bikkf anyel ven beszélnek, talán taljánul...? — A másik zömök kopasz ujjait ropogtatva elégedetlenkedik. — Kinyílik a bicsak a zsebemben, ha hallom őket... — Most nem... — így döntött a vezér, nem bosszúsan, inkább higgadtan, bölcsen, annyit kell tenni, amennyit kell, hogy a góré elégedett legyen. — Nem rontjuk el a nő örömét! Ilyen esetben egy úriember nagyvonalú... egész jó bőr! Ennyi engedményt úriember megtehet... A harmadik, a legfiatalabbnak látszik, kiskorú még, nem szól. A várakozástól csillog a szeme. Belemerül a várakozásba, néha megmozdul a karja, megrándul a keze, mintha ütne éppen. Barabásék megjelennek a Vincellér ajtajában és azok hárman beljebb mennek az átjáró alá. Körben állnak, hogy ne lássák az arcukat. Liza Gondterheltbe karol, vezeti és kedveskedik, Gondterhelt meg-megbotlik, bár megállna a lábán! Ám Liza tartja, nem engedi, anyáskodik. Barabás az oldalukon megy, mintha nem hozzájuk tartozna, kissé távolabb, rájuk bízza, mit tesznek. Duba Gyula
