Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás — Liza... Lizácska... — motyog Gondterhelt, imbolyogva kéri a lányt —, ma ne menj vele, ahogy megbeszéltük... ma én kísérlek haza, ugye te is így akarod?... Ahhoz a megállóhoz vinné, ahonnan a városközpont felé induljak a villamosok, vinné magával. Liza azonban szelíden ellenkezik, nem szól, némán vezeti őt a másik oldalra, át a síneken, az átjáró elé, ahonnan a külvárosokba tartanak a villamosok. — Miért Barabással... miért mindig vele?... — elégedetlenkedik játékosan, gunyorosan évődve, bár komolyan gondolja s ezt a másik kettő is tudja —, miért ragadsz rá annyira, talán ő isten...?! A Teremtő. Barabás a Teremtő... ez jó, de hamis... miszti... fikáció... — szótagolja. — Olyasféle... — Liza helyett Barabás válaszol hidegen. — Te Krisztus... de én isten lehetek... legjobb, ha most egyenesen hazamégy, túl sokat ittál... — Mit tudod te... — mondja dacosan —, te ezt nem tudhatod... Liza az átjáróban megpillantotta a rendtagokat. A másik kettő nem látja őket. A lány megborzongott. Haza kellene kísérnünk?, mondja habozva. Szükségtelen, morog Barabás, nem téved el... rossz pénz nem vész el, Liza! Úgy beszél róla, mintha Gondterhelt nem lenne jelen. Ez Barabás bosszúja, már nem számít, bár még itt van velük! Rossz pénz nem vész el!, mondja még egyszer. A Hordó táján feltűnik a közeledő villamos, simán, szinte zajtalanul úszik feléjük a néptelen utcán. Megáll előttük, ajtajai nyikorogva kicsapódnak, és Liza szájon csókolja Gondterheltet. Halkan a fülébe súgja. — Menj haza, drágám... aludd ki magad! — Liza... — könyörög síró hangon —, Lizácska, kedves... ó, te szajha... te kőszívű szajha... te hitetlen kis lotyó... Barabás megveregeti a vállát, felszállnak Lizával, csattanva záródnak az ajtók. Üres a villamos, Barabás maga elé mered, Liza hosszan kinéz és visszaint, néhány másodperc múlva az Erzsébet söröző mellett robognak, a lány nem néz Barabásra. Az éjszakába néz, figyeli, ahogy belevesznek szürke ködökbe. Nem láthatja, ahogy azok hárman kiválnak az átjáró homályából és Gondterhelt mellé lépnek. Megfogják ketten a karját és a vezér azt mondja: — Gyere velünk, haver, nyugodt helyen megbeszélünk néhány kérdést! A nő nem téged választott, peched van, haver, veru smolu más... Néhányan állnak a másik megállónál, nézik, ahogy átviszik őt a síneken. Ittas társukat viszik a fickók!, gondolhatják. Gondterhelt agya néhány pillanatra kitisztul, megérzi, hogy sosem volt helyzet állt elő. Tudat alatt talán mindig számolt ilyen helyzettel, mert nem volt ez számára egészen idegen, csak áttekinthetetlen és furcsán félelmetes. Mint amikor képtelenek vagyunk tudomásul venni, mi lehet velünk! Nem félelmet érzett, hanem tehetetlenséget és érthetetlen csodálkozást: de hát mi történik velem? S a következő pillanatban érzi, ennek így kell lenni biztosan! Ez ellen semmit nem tehet. Ha kiáltana, nem hallanák! Legjobb, ha hallgat. Nem tudja, mi következik, bármi megtörténhet, a legelképzelhetetlenebb helyzet is előállhat, ő semmit nem tehet ellene. Várnia kell, míg minden megvilágosodik. Nem ő az események ura. Ezért nem ellenkezik, engedi vezettetni magát. Mit is tehetne, segítségért kiáltana, de hiszen az szégyenletes!
