Irodalmi Szemle, 2002
2002/12 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás — Erősnek hiszi magát... — folytatja, mintha olvasna a gondolataimban —, hatalmasnak és legyőzhetetlennek hiszi magát, úgy véli, a világ ura..! Pedig csak céltudatos. Buldogtermészetű, amit megfog, már nem engedi el, úgy véli, az övé...! De hiszen legyőztek, Barabás, csúfosan vesztettél ismét, bár jó képet vágsz hozzá, mintha semmi nem történt volna... mintha tudnád, hogy újra eljön a te időd. De hiszen nem vagy igazgató, ahogy én sem, komám... a mi időnk lejár...! — Magadról beszélj!... — kiáltott rá nyersen és olyan indulatosan, hogy csak bámulok. Egy pillanatra elveszíti türelmét és kitör, hát ez is Barabás? Majd szinte azonnal visszafogja magát, tekintetében lenézéssé és megvetéssé silányul a szánalom. Minden gesztusa önuralomról és büszkeségről árulkodik. Gondterhelt azonnal elhallgat, megbámulja Barabást, mintha először látná, akárha új felismerésre döbbenne, majd jámboran, szinte elégedetten elmosolyodik és magához von engem, szertartásosan arcon csókol. — Oké, Barabás, helyben vagyunk... kitört az alvó oroszlán... Mégis csak ember vagy, komám! De hogy én... hogy magamról...? De hát minek, hiszen ismertek? Árnyak közt járok és néha leiszom magam, élek. Sérthetetlen vagyok, mert mindent megbocsátok, nem ismerem a gyűlöletet. A legfontosabb azonban, hogy tudok szeretni, Barabás testvér! Úgy szeretek, hogy egész lényem felolvad a szeretetben, megsemmisülök a szerelemben és azt is megsemmisítem, akit szeretek. De ez... boldog megsemmisülés. Megéri... s Liza tudja ezt...! Ma engem választ, nem veled megy haza... ma én kísérem el őt...! Aztán mintha összeomlana, már csak velem törődik. — Egykor valamikor... Lizácska, ismered a legendát, mítosz inkább... így modernebb és korszerűbb... tehát a mítosz szerint egykor Pilátus is választott... mérlegelt és választott, Krisztus vagy Barabás?... Tudjuk persze, igazából mégsem választhatott, a zsidó vének döntöttek helyette, és ők a lázadó, felkelő rablót választották, az elnyomás ellen küzdő rebellist... mert tudták, hogy az ellenállás dühe csak benne élhet tovább...! Te magad választasz, Liza... vének nincsenek melletted és a lázadás sem létszükséglet talán... ugye, te engem választasz, Liza?! Az igazságra gondolj közben, ki tudja, mi történik, ha akkor a zsidó vének is az igazságra gondolnak és Krisztust választják az életre?... Barabás élhetett, mégsem mentette meg őket, sorsuk a szétszóródás lett. A világnak más értékek kellenek, Liza, mint a harc és a lázadás, inkább a szeretet és a hűség, Lizácska, nem gondolod...? — Hatalmas filozófus... nagy koponya... vagy inkább kocabölcsész? — Barabás türelmetlenül legyint, apró, dühös vigyor kíséretében, jókedve harapós és fenyegető, szinte megsemmisítő, de Gondterhelt nem érzékeli —, óriási teljesítmény, Gondterhelt, ilyen még nem volt, Krisztusnak érzed magad? Mi ez, nagyravágyás vagy idétlen hülyeség? Vallásos hit buzog benned, elvtársúr... istenemre, akár Püspöki Béla mennybemenetele... Hogy mik vannak, Liza!... — Ne hallgass rá... — hadarja kétségbeesetten, értem őt, megsejtette, hogy Barabás gúnya indokolt. Hasadt lélek, mindig az az énje érvényesül, amelyik éppen alkalmatlan, hogy érvényes legyen... S közben milyen vonzó... mennyire rokonszenves tud lenni, istenem... — Amikor megszólal, fogd be a füled, Liza,
