Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván: A szonettkoszorútól a vizuális költészetig a határon túli magyar irodalomban (esszé)
A szonettkoszorútól a vizuális költészetig... külön lapon van. Voltaképpen — kicsit Örkény nyomában járva — minimális formában nagy mozgalmasságot szerettem volna létrehozni, valamely apró fontos esemény, egy történet elmondásával. Egy-egy mondatban igyekeztem az élményt a történések közelébe irányuló lesőlyukként rögzíteni. Tehát nem lekerekítettségre, valami bölcsesség közvetítésére törekedtem, hanem bármilyen furcsának tűnik: novellisztikus szándék van az írások mögött. Ez persze nem zárja ki, hogy egyik-másik megfogalmazásnak ne lenne aforisztikus oldala. De alapvetően egy rövid novellafüzért akartam létrehozni. Én mindig is csodáltam a kicsinységet. Az volt a történelmi és a személyes tapasztalatom, hogy az olyan szervezetek, államok, törekvések, amelyek egy bizonyos határon túlléptek, túlterjeszkedtek, túlnövekedtek, egy idő után kártyavárként omoltak össze szemben a kicsi, életképes és szövetkezésre, átalakulásra képes szervezetekkel, egységekkel. A kötet hátulján is ezt próbálom megfogalmazni, hogy a kicsinység, a tömörség, az valamiképpen a becsületességnek, az életképességnek a tanúsága. Örkény Egypercesei természetesen szélesebb ívűek, az én Egymásodperceseim a magam állította műfaji korlátból fakadóan nem tarthatnak igényt erre, hiszen nekem egyetlen mondatot kell a tökéletességre törekedve világosan megírnom. Ahogyan Voltaire mondja valahol: a világosság az író udvariassága. Apró egységekben folytathatjuk a párbeszédet az olvasóval, sőt odáig megy ez a könyv, hogy a 107. oldal szándékosan üresen marad, és akiknek a könyvet adom, azoknak a figyelmét felhívom rá, és szeretném őket arra ösztönözni, hogy válaszoljanak. Már egészen tekintélyes válaszgyűjteményem van egymásodpercesekből. A mondatot olyan egységnek tartom, amelyet meg kell faragni. Hosszabb írásaimban igyekszem az egyes mondatokat többször és máskor átnézni és olyan módon megformálni, hogy azoknak legyen egyedi formája és illeszkedése.” (Hazajöttünk hát... 216). Ars poetica érvényű az alábbi, 62-es számú egymásodperces: „Ha vesztes a mondat, elvérzik a mű.” A „pillanat formáinak” egyike az egyperces esszé is — Thomka Beáta írásait legalábbis így jellemzi Fogarassy Miklós. A szerző így reagált a kritikusi véleményre: „Szellemes megfogalmazás, de nem hiszem, hogy eljutottam egy olyan gondolati tömörségig, ami ennek a fogalomnak megfelelhetne. Hogy vannak inspiráló példaképeim, az tény. Nem lehet különválasztani azt a különös hatást, amit egy-egy Kosztolányi prózai miniatűr, töredék, esszészerű kis följegyzés kivált attól a hatástól, amit esetleg egy-egy versének rezonanciája jelenthet a befogadó tudat számára. Van a gondolatnak egy olyan tömör állapota, amelyben kristálytisztán ragyog. Nem feltétlenül kell, hogy az aforizma vagy a bölcseleti töredék felé mozduljon ki az a fajta tömörség, szikárság, ami számomra imponáló. Tehát lehet az élménynek és mindenféle esztétikai, intellektuális tartalomnak is egy olyan különös, frappáns kifejeződése, ami formailag csakugyan közelíthet a metszett prózai töredékhez vagy lírai sűrítéshez. Ez tehát egy virtuális, lehetséges műfaj, forma. Jó lenne eljutni az ilyen tökéletesség szűkszavúságáig.” (Induljunk tehát...: 198) És ha már a virtuálisnál tartunk, lépjünk át a XXI. század irodalmába! A költői performansz, a képszöveg és a számítógépes irodalom már a ma, illetve a holnap új irodalmi formáit, műfajait reprezentálja. Ahhoz, hogy megértsük
