Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)

Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban

Garai Gábor megjegyezte — korántsem passzív utazóként, hanem ő maga kezeli a kormányt s a vitorlát is. És ez igen lényeges körülmény: olyan vonás, amely végigvonul egész eddigi költészetén, s ezen az új köteten is. Ez jellemző a mai Illyés egész emberi-írói tartására, attitűdjére. Csak ebből a nézőszögből érthetjük meg új kötetét is.

Egyik előbbi kötetében, a Kézfogások bán találjuk ennek a versnek, s ezen keresztül a kötetnek egy hasonló, de még pontosabb allegóriájú párját, A szil s a szélt A nyári őrjöngő vihar képtelennek bizonyult akár egyetlen levélkét is letépni az öreg szilről. De:

Elült a szél s a büszke szil úgy állt: legyőzte — mindörökre! — a halált.

S hat hét múlva egy őszi szellő szóra minden levelét önként sárba szórta.

Nem véletlen, hogy a múlt év őszén Kamii Bednár és Ladislav Hradsky fordításában csehül megjelent Illyés-válogatás is ezt a címet viseli (Jilm a vítr) A Dőlt vitorla így méltó folytatása A szil s a szélnek, de több is annál, legalább annyival, amennyivel a Dőlt vitorla több Illyés minden előző köteténél.

A csehszlovákiai magyar olvasó számára nem lesz érdektelen, ha — Illyés és költészete mélyebb megértése s megismerése végett — utalok néhány magyarországi visszhangra, a kötet ottani fogadtatására.

„Ritka képesség az övé: remekművé válik minden a keze alatt” — írja Faragó Vilmos az Élet és Irodalomban. „Minden mozdulata teremtés... A költészet szélső határa így válik Illyésnél a költészet felső határává is. Senki sincs ma nálunk, aki olyan halálos biztonsággal érné el, minden karnyújtással e határt, mint ő.”

Ugyanez az irodalmi lap, felállítván az 1965-ös esztendő költészeti mérlegét, „ragyogó teljesítménynek’ minősíti Illyés Gyulának ezt a kötetét, s hozzáfűzi: „Illyés Gyula utánozhatatlan-egyéni prózaversekkel és az eszköztelen egyszerűség végső-tiszta példáival lepte meg az olvasót.”

Garai Gábor összegező véleménye a Népszabadságból: „Az alkotókedv kimeríthetetlen ereje, a mindent megéneklés vágya és a mesterségbeli jártasság költői mindentudása jellemzi a Dőlt vitorlát.”

Mindehhez — elismerésként — annyit fűzhetek hozzá: okosan tette a Tátrán Könyvkiadó magyar szerkesztősége, hogy a kötetet besorolta a Versbarátok Köre tagilletménysorozatába. Vitathatatlanul ez a tavalyi négy kötet legértékesebbje.

A csehszlovákiai magyar olvasónak főként a hazai magyar költészettel összevetve, Illyés rendkívüli formagazdagsága tűnik fel. Tömören talán azt mondhatnánk: ahány vers, annyi forma. Amikor a jugoszláviai Híd egyik tavalyi számában először találkoztam az Újévi ablak című, ablak alakúra kiszedett verssel, időbe tellett, amíg eligazodtam rajta. Valójában csak négy sorból áll:

Ó — hány bukás, hány elsiklott néma oh, mennyi végső késő oh,