Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - ILLYÉS GYULA ÉLETMŰVE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR SAJTÓBAN (Tolvaj Bertalan: Dőlt bitorla, Rákos Péter: Illyés Gyula lírájáról, Turczel Lajos: Illyés Gyula és a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom, Tőzsér Árpád: Stósz, 1965. május, Emil Boleslav Lukáč: Találkozásaink, Zalabai Zsigmond: a tárgyilagos indulat költője, Fónod Zoltán: Hittel, hűséggel, Bodnár Gyula: Találkozások a költővel, Ozsvald Árpád: Illyés Gyula nyolcvanéves, Zs. Nagy Lajos: A legcáfolhatatlanabb beszéd)
Illyés Gyula életműve a csehszlovákiai magyar sajtóban mennyi hiábavaló oh, mennyi halál-tiszta szó. Ez a négy sor azonban csupán a négy ablakkocka és az egész ablak keretét adja, amely negyven „hó”-(pelyhet?) láttat, és kilencvenhat „oh”-t hallat a költő ablakán át, s e nélkül a szópazarlásnak tűnő formai kuriozitás nélkül (ez fogja össze ugyanis éppen a vers érzelmi-hangulati-gondolati-formai egységét) érthetetlen volna. A kötetnek ez az első verse, s formai szempontból ez az egyik véglet. Átmeneti formát képez jó néhány olyan költemény, amely a négyzettől kezdve a téglalapon és körön át egész a kehely alakig a geometria és tárgyalakzatok minden lehetséges változatát képviseli, ami ugyan legtöbbször nem más puszta nyomdatechnikánál, szimmetriára törekvésnél, de sok esetben a bizarr formának köze van a tartalomhoz is. (Ez azonban Illyéssel kapcsolatban annyira igényes téma, akárcsak páratlan költői nyelvének „rendhagyó” hangtana, hogy külön tanulmányt érdemelne; nem fér bele ennek az ismertető méltatásnak a kereteibe.) A másik véglet a prózavers, amelyről eddig minden kritikusa említést tett, s maga Illyés is szól róla a bevezetőben: „A magyar lírának megvan az ereje s a szerencsés helyzete, hogy egyformán figyelheti, ami bárhol jelentkezik a határain... Ez a határkérdés természetszerűleg hozza magával a vers és próza határának kérdését is. E határ hagyományos vonalainak megmozdít- hatóságát. ” Illyés, nem kis kockázattal, elmozdította ezeket a határokat. Ennek eredményeként megszülettek a magyar irodalom legszebb prózaversei, olyan versek, amelyeknek semmi közük a „költőirepöndörítettprózához”. Lényege, hogy az egyszerűség a szemlélete. Ízelítőül idézem a kötet legrövidebb prózaversét, a Korai sötétet. Az őszi ég gyors felhői elől ide-oda szökdel a hold, a réti kút hűlő vizében akarja látni magát, mielőtt elmegy — elragadják! Makacs, nőiesen kitart., de már nem sokáig bírja. A kukoricalevelek fémesen verődnek össze. A tébolyult futás után az utolsó nyúl hátsó lábaira ül, fülel, s ahogy a katasztrófa közeleg, úgy merevül szoborrá. Kár, hogy hazai magyar költőink nem művelik ezt a formát. Költészetünknek ez egyelőre kétségtelen gyöngéje, pedig — amint illyési példa mutatja — a prózavers időállónak s ezért korszerűnek bizonyult. Egy parányi kép ez abból a kozmikussá tárult illyési világból, amelyről ha azt mondjuk, hogy sajátos, nem mondunk sokat, sem újat, de amelyet éppen ez a kötet tárt határtalanná és végtelenné, olyanná, amilyennek tartja a világot természettudományi és filozófiai értelemben egyaránt. Az egyre erőteljesebb holdostromok kiváltotta költői filozofálás a mozgó világ dialektikus materialista koncepcióját fogalmazza meg egy tömör versszakban: Oh, megostromolt Égi Test, ki ott vagy s már nem vagy helyeden, ahogy te véges kezdesz lenni,
