Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - ÉRDÉLYI ZSUZSA KÖSZÖNTÉSE - Erdélyi Zsuzsanna: „...Emlikezzél sz: Istvanro..."
Erdélyi Zsuzsanna „...Emlikezzél sz: Istvanro...” „...Emlikezzél sz: Istvanro, / Magyarok sz: királlyáro, / téged tisztölö fiadra: / Ki országát néked hagya, / Testamentomban aiánla, / sz: szolgalotodban biza. / Édes Anyánk Szűz Maria...” Mivel kezdhetnénk méltóbban az új évezredet mi, a múltat megszenvedők, a jövőben bizakodók, mint az ezeréves magyar kereszténység földi és égi párosának idézésével, vitézlő jelenlétüknek újabb ezer évre szóló kérelmével. Hisszük, hogy tehetjük, mert e vitézlő jelenlétet népünk megtapasztalta, a történeti tanulságot levonta, s így joggal kérheti, hogy az immár beköszöntő harmadik ezredévre is megszerezhesse e spirituális védelmet. Megtapasztalta, leírta, és ki is énekelte, hogy mi volt sorsa „szegin Országunkénak, a benne „elpusztult sok Templomokénak. Ez ország „már nem villog”, és „Arvoságro” jutott népe is „tsak nyomorog”. Érthető, ha gyakran hangzik föl a hívó szó: „Kel föl sz: István tekincsd el, / rakva Ország eretnekkel /, sok idegen Nemzetekkel...”, akik: „El akarnak pusztitanyi, / Országunktul meg fosztányi, / öröksiged rontanyi...” Ezért aztán: „...Sirhacz szegin Magyar Ország, mert életed merő fogság, raitad van az sok adósság, / Minden felöl huznak vonnak, / idegen népek csúfolnak, / csak ugyan ránk agyárkodnak...” S mindennek az oka, vélik eleink: „Az bűnért ezt erdemlettük, / Testamentomot meg szegtűk, / boldog szüzet nem tiszteltük...” Mégis bizodalommal fordul a „boldog szüz”-höz: „Azért könyörgűnk te néked. / segild az te gyárlo niped, / nyerdgy meg nékünk edgyessiget...” — mondja el a legalább három-négyszáz éves Szép Ének, kérve Máriát, aki „Édes Anyánk”, s aki „Drágo kincses ládo, / kiben feküt világ áro, / kibül világ meguiula...” Mindez a megrázó számbavétel, hátra- és előretekintés az általam már annyiszor idézett s részint bemutatott népi kéziratosban, az 1731-es Vépi Énekeskönytfoen van, amely mind tematikai, mind irodalomtörténeti szempontból nézve egyik leggazdagabb adattárunk. Kegyességi múltunk áhítatformáihoz kötődő énekkészletébe éppen úgy belemerülhetünk, mint nemzeti hányattatásaink keserves időszakaiba s népeink jajongó-fortyogó gyötrelmeibe. A megélt nyomorúság hangja alanyi hitelességgel tör fel, s többet mond az egykori annalesek, históriaírók okos tárgyilagosságánál. Nem történeti tényeket sorjáztat, hanem a történelem kialakította helyzetet, a napi gondokat, az egyéni érzéseket közvetíti, megrajzolva belső arculatunk sokszor könnyes vonásait, nemzeti sorsunk kemény jegyeit. A Vépi Énekeskönyv bizonyos énekei magyar sorstükrök. Megrendülve olvassuk őket, és látjuk magunk előtt a már „nem villogó Ország” meggyötört
