Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szakolczay Lajos: Kányádi vers-albumok
KÖNYVRŐL KÖNYVRE bonyolultabb létérzékelése olyan nóvum, hogy más művészeti ágak képviselőit is magával ragadhatja. A fiatal erdélyi grafikus, Részegh Botond — a költőhöz fűződő személyes szimpátiája révén?, a versekből kiolvasható-kihall- ható keményen keserű karakter vonalhálót előhívó, határozott ösztönzésével? — éppen ebben a Kányádi-kötetben lelt rá az önkifejezéshez szükséges indítólökésre. Tehát a két bibliofil — mindössze 22 (!), illetve 25(0 példányban megjelent — kötet, úgyis mint a kézmívesség iskolapéldája, azon felül, hogy a problémavilágukban csaknem azonos művészeti ágak egymásra találását hirdeti, fontos támpontul is szolgálhat az egymást segítő együtt munkálkodásra. Az csak természetes, hogy a versek kétnyelvűek (az idők múltával magyar költővé [is] vált Paul Drumaru hitelesíti a román Kányádit). De az már nem annyira megszokott, hogy egy ilyen kis körbe — de föltehetően annál nagyobb hatással — eljutó unikum fölött ennyien bábáskodnak. Pedig így történt. Részegh Botondot, aki az első nekifutáskor, 1998—99-ben, még csak a bukaresti Képzőművészeti Egyetem grafikai szakának harmadéves hallgatója volt, az univerzitással karöltve, érzelmi és anyagi melléállással, a Biblioteca Bucurestilor kiadó támogatta. Az első, kisebb méretű könyvet — amelyben hét, aquaforte technikával készült színes nyomat van és megannyi toll- és ecsetrajz (iniciálék) — 2001-ben egy album méretű, huszonöt verset no és tizenöt szitanyomatot tartalmazó kötet követte. (Ez utóbbi, a föntebb már említett támogatókon kívül, a Kultúra és Vallásügyi Minisztériumot is maga mögött tudja, és jeles darabja egy kísérleti könyvnyomtatási folyamatnak.) Az időben első könyvecske kevés verset közöl (Függőleges lovak, Kóbor kutya, Isten sírján, Kérdések, Szemed, Lovak., Kőkorszak), de annál jelentősebb a grafikai tartalma. Már az bátorságra vall, ahogyan a fiatal képzőművész az ecsetet kezeli: tussal festett iniciáléi izgalommal teli, gesztusértékű „önarcképek”. A telt (c) és meg-megszakadó, a foltszerűséget leheletnyi érintéssel „világossá” tevő betűi (az l, a p, és még inkább az absztrakttá váló k) szinte érzelmi karaktert tanúsító, a nyomtatott szöveg tipográfiai képéhez jól illő fölütések. Ebből a szempontból a furcsa — egyszavas sorokból — építkező Kőkorszak című vers absztrakt grafikai indítása, ahogyan az iniciálé „elrajzolá- sa” előrevetíti a nemegyszer meghökkentő sorok értelmezését, több mint lelemény: bravúros megsejtése a nyelvi kirakójátéknak. A többnyire egész oldalas illusztrációk — ezek közül is a három lemezről nyomott Kőkorszak, grafikai képe — azt bizonyítják, hogy Részegh meri a síkot megbillenteni, fölszabdalni, s a grafikus — ábrázoló — részeket csupán megborzolt, nonfiguratív mezőkkel társítani. S nemegyszer a barnás, enyhén figuratív, megfelelő súly lesz (például a Kóbor kutya-illusztrációnál tapasztalom ezt a „nyomatékot”) a rajz mint értelmező gesztus elfogadtatásánál. Ugyancsak érdekes a fotó alapú (barna) történelmi személyre nyomott, szálkásan rajzos fekete rézkarc (úgyis mint didergő ember). Ám a Szemed című vers grafikai újrateremtése csak egy a lehetséges sok változat közül. Minthogy ezt a szemérmes Kányádi-vallomást jómagam nemcsak történelmi példázatnak, hanem szerelmes versnek is gondolom, szívesebben fogadnék egy absztraktabb vonalhálót.
