Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Monostori Imre: A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században
KÖNYVRŐL KÖNYVRH az irodalmi „köztudat” számon tartja, s újra fölfedezteti velünk a Pályamunkások világirodalmi rangját. Elismerő s ugyanakkor kritikus is a Tamási Áron-rész, ettől a kettősségtől még inkább nő a hitele. Az Illyés Gyuláról írt tanulmányt olvasva erősödik meg az olvasó „gyanúja” arról, hogy Bíró Zoltán legizgalmasabb, legolvasmányosabb pályaképei éppen a legnagyobbakról szólnak. (Egyébként tán érthetően és természetesen.) A recenzens legszívesebben idézné az egész (159.) lapot, ahol a szerző az alábbi gondolatot fejti ki részletesebben: „Illyés fontosnak látja [...], hogy szóljon arról a kényes egyensúlyról is, mely közösség és egyéniség, rend és szabadság, szabálya és szabálytalanság között kell hogy létrejöjjön, mert az emberi és a nemzeti létezés éppúgy nem viseli el az egyformaságot vagy egyszőlamúságot, mint ahogyan a közösség hiányát, a mindenki számára elfogadható és érvényes törvényeket sem.” Az Illyés megfogalmazta „Jogot az árnyalatnak” kívánalom ugyanis mindenféle türelmetlenséget, a diktatúrák mindenféle válfaját (beleértve a liberalizmus diktatúráját is) elutasítja; nem igaz tehát a reá (Illyésre) sütött „erőszakosan kollektivista” „nemzeti prófáta”-szerep (sem). A kötet erősségei közé tartozik a Németh László-pályakép. Az életmű valamennyi lényeges kérdését tárgyalja, nem kerülve meg a „kényeseket” sem: belülről, az írói gondolkodás alapforrásai felől közelíti és világítja meg őket. („Fajiság”, „híg magyar — mély magyar”, „kisebbségben” stb.) Megrendítően hat az olvasóra Bíró Zoltán József Attila-portréja. Talán azért, mivel a szenvedő, a vergődő, a folyton csak vágyakozó, de a vágyaiban be nem teljesülő embert — s nem az „osztályharcost”, nem a „forradalmárt”, a „proletariátus nagy költőjét” — mutatja meg. Szépen kidolgozott tanulmány ez is: jól láttatja és érezteti ennek a költészetnek világirodalmi rangját, jelentőségét: a gondolatiság, érzelmi fűtöttség, játékosság és esztétikum olyan egységét — öntvényét —, amely egyetemesen érvényes törvényeket fogalmaz meg, illetőleg tesz „érzékivé”. Ugyancsak szép, őszinte és igaz a Radnóti Miklósról írott tanulmány. Különös fénytörését az adja, hogy a szerző a Radnóti-versek egy csoportját hangzásbe- lileg rokoni kapcsolatba hozza a Nyugat legjobb költőivel, s „mintha Juhász Gyulához kerülne legközelebb”. Méltó, beleérző portrét kapunk Kassák Lajosról, akinek nemcsak írói munkásságát tartja nagyra Bíró Zoltán, hanem kiemeli egyéniségét, „erkölcsi tartásban és önállóságában nehezen követhető példaember” mivoltát. Egészen más ok és más végeredmény" miatt fontos a Márairól szóló rész. Mintaszerű illusztrációja egyben annak a már többször említett szabadon gondolkodásnak és szuverén ítéletalkotásnak, amely a Bíró Zoltán-i iroda- lomtörténet-írás egyik meghatározó sajátossága. Az utóbbi időben ugyanis mérhetetlenül eltúlozták a Márai-életmű jelentőségét — politikai-ideológiai okok miatt is —, jószerivel a 20. századi magyrar próza etalonjának kiáltva ki, s megfellebbezhetetlen igazságnak minősítve gondolatait, véleményeit, megjegyzéseit. Bíró Zoltán józan eleganciával mutat rá arra, hogy „maga Márai teremtett polgármítoszt a magyar irodalomban, s teremtette vele a maga mítoszát mint polgárét”. Életének „tragikuma, hogy világpolgári eszményeket dédelgetett, s végül rá kellett jönnie, hogy világpolgárnak lenni nem lehet, csak
