Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Monostori Imre: A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században
KÖNYVRŐL KÖNYVRE — jól mutatja, hogy a forradalmi radikalizmus általános nemzeti sorskérdé- sekre adott válasz, nem pedig valamely privilegizált osztály kiváltságos életérzése. Ugyanígy: Ady magyarsága egyszerre nyugati és keleti, egyszerre „úri” és plebejus; magyarságversei, istenes versei is sokrétűek, többszólam úak. * A szabadon gondolkodás, a saját tapasztalatok és élmények formálják e megbízható irodalomtörténeti összefoglaló további tanulmányait is. Terhelő és torzító ideológiától mentes, belülről, az előtte lévő „anyagból" láttató és szuverén módon gondolkodó szerző műve ez. Markáns tükre az efféle elkötelezettségnek — például — a Nyugatról, a nyugatos mozgalom ellentmondásos voltáról szóló fejtegetés. Bíró Zoltán higgadtan (már-már szenvtele- nül) ragadja meg — itt is — a lényeget: a Nyugat vitathatatlan és pótolhatatlanul nagy érdemeit kellőképpen hangsúlyozza a magyar szellemi élet újjászövési kísérletében a századelőn, de kendőzetlen nyíltsággal szól e folyamat problematikussá válásáról, majd — a húszas évek végétől a harmincas éveken át — ennek az egyesítő erőnek a gyengüléséről, sőt, a Válasz megjelenésével jelentőségének lényeges csökkenéséről. Ehhez az irodalomtörténészi látásmódhoz pediglen már nemcsak tudósi meggyőződés, hanem személyes kockázatvállalás is szükségeltetik, hiszen a magyar irodalomtörténet-írás egyes képviselőinek évtizedek óta dédelgetett egyik mítosza éppen a Nyugat mindenek feletti tökéletességének a doktrínája (kijátszva a népi írói mozgalommal és a Válasszal szemben). Nos, Bíró Zoltán rámutat arra, hogy az előző nagy nemzedék egyáltalán nem volt azonos a Nyugattal, nem annak művészi (irodalom)filozófiáját vallotta, nem a Nyugat indította vagy nevelte föl (jóllehet — jószerivel — valamennyien megjelentek ott). Másrészt: a Nyugat kényesen (nemegyszer: kényeskedve) kijelölt esztétizmusa egyáltalán nem vált szigorú gyakorlattá magának a Nyugat szerkesztésének mindennapjai során, sőt — ez viszont előnyére vált — „gyűjtőmedencéje” lett minden jelentősebb irodalmi törekvésnek. (Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy a fennen hirdetett minőségelv feltűnően sokszor sérült meg azáltal, hogy a Nyugat úgyszólván rendszeresen közölt meghökkentően gyenge, nemritkán dilettáns műveket — főleg verseket — is.) * ’ A Szabó Dezső-portré Bíró Zoltán könyvében tisztességes és méltó rehabilitáció. Igaza van: Szabó Dezsőt bármikor lehetett — és lehet ma is — „becsmérelni olvasatlanul”. Igaza van abban is — több irodalmi kánon ellenében, amelyek szerint Az elsodort falu ma már olvashatatlan —, hogy bár nyelve „helyenként dagályosnak tűnik, vagy valóban az is, képei, expresszivitása helyenként túlfűtöttnek, de nyelvi-képi láttató ereje magával ragadó, társadalombírálata pedig alapjaiban igaz, meggyőző a történelmi visszatekintésben is”. Ugyancsak kiemeli az életműből az Életeimet, amely „a század egyik legjelentősebb, de mindenképpen legszellemesebb önéletrajza”. Hasonlóan méltányos „rehabilitációnak” érezzük a Juhász Gyula-portrét is (azzal a különbséggel, hogy az ő költészetének valódi értékeit — legalábbis prekon- cepciószerűen — nemigen vonták kétségbe). Nagyon szép a Veres Péter-feje- zet is; a szerző értékrendje szerint ő sokkal jelentősebb író annál, semmint azt
