Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Fonod Zoltán a; AZ ELLENTMONDÁSOK KORSZAKA (1948—1957) Irodalmunk 1948 utáni fejlődésére mindenekelőtt az jellemző, hogy a korábbi korszakkal (1918—1938) a folytonosság megszakadt. Ebben szerepet játszott az is, hogy az 1938-as bécsi döntés után az anyaországhoz csatolt területek irodalmukkal, szellemiségükkel együtt a magyar irodalom és kultúra részeivé váltak, s a felnövekvő nemzedék a korábbi korszakot (a háborús helyzet miatt is!) kevésbé érzékelhette. A szlovák állam keretei között vegetáló magyrar nyelvű irodalom jobbára jellegtelen maradt, a „folytatás” szempontjából számításba jövő alkotók jelentős része pedig az 1945 utáni magyarüldözés miatt az önkéntes vagy a kényszerű áttelepülés sorsára jutott. Azok, akik a szülőföldjükön maradtak (Egri Viktor, Sas Andor, Szabó Béla, L. Kiss Ibolya, Csontos Vilmos), nem a folytonosságot követték (talán az egyetlen Fábry Zoltán kivételével!), hanem a megváltozott politikai és társadalmi körülmények között az irodalmi kibontakozás lehetőségeit keresték. Ebben a folyamatban az érvényesülés (politikai) szempontjai, érdekei gyakran erőteljesebbek voltak, mint a „minőségi” irodalom igénye. Néhány'an pedig, akik a korábbi nemzedékhez sorolódnak (L. Kiss Ibolya, Rácz Olivér, Dávid Teréz, Ordódy Katalin) vagy nem voltak jelen munkásságukkal ezekben az években az irodalmi életben, vagy csak később debütáltak. Ezek a jelenségek együttesen idézték elő azt a helyzetet, hogy a két világháború közötti kisebbségi magyar irodalom alkotásai az induló fiatalok számára jobbára ismeretlen volt. Az utódállamok kisebbségi magyar irodalmai közül a szlovákiai az egyetlen, meiy immár másodszor, lényegében hagyománytalanul indult neki az új korszaknak. Egyetlen hagyománya az egyetemes magyar irodalom volt. Nehezítette az indulás éveit az is, hogyr a kulturális kapcsolat a kortárs magyar irodalmi élettel (akárcsak a húszas évek elején) akadályozott volt, a könyv és a sajtó útja pedig korlátozott. E téren változást a szlovákiai magyar könyvkiadás megindulása, illetve a közös könyvkiadás intézménye (1953) jelentette. Ez utóbbi (kiegészülve a kereskedelmi úton beérkezett kiadványokkal) 1989 végéig példaadó intézménye volt a csehszlovákiai magyar könyvkiadásnak és könyvterjesztésnek, évente több száz kötettel látta el a könyvpiacot. Árnyalhatta volna az indulás gondjait az is, ha a kisebbségi magyar irodalom fejlődése mellőzte volna azt az egysíkúságot, mely a csehszlovákiai viszonyokat jellemezte. A magyar irodalom sokszínű öröksége (melyrre az irodalomszervezők ugyan appeláltak, de nem követték) erre kiváló lehetőséget kínált. Az igazi hagyomány, a szellemi örökség felismerésének az akadálya elsősorban az a neofita buzgalom volt, melyet Egri Viktor, az Új Szó kulturális rovatának a vezetője képviselt, de — forradalmi lelkesedésükben — a fiatalok némelyike is a magáévá tett. A kortárs magyrar írók legjobbjai, így Illyés Gyula vagy -Németh László számára Ady Endre és Móricz Zsigmond az „európai magyarságot” jelentette ezekben az években. Ez a kötődés az elszabadult sematizmus kísértésétől a kisebbségi irodalom egyes képviselőit is megóvhatta volna. Hogy nem így történt, abban az irodalmi „bábák” is ludasak voltak. Igaz, Magyarországon is „elkapta” az írók egy részét a forradalmi hevület, a legjobbakat azonban megvédte a tehetségük, s a felismerés, hogyr
