Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Szakonyi Károly: A fatelep (novella)
A fatelep anyja elsírta magát, és elsírta a nagyanyja meg a húga is, csak az apja dörmögött valami olyasmit, hogy jövőre, na, igen, jövőre... de holnap? És holnapután? És azután?... Akkor, tíz évvel ezelőtt, hatvanévesen, amikor az ismerős éles fütty után. amit a vezérkocsi mindig megeresztett a kanyar előtt, megérkezett a kis állomásra, s leszállt, bekövetkezett, amit persze gondolt is, hogy alig ismert rá a tájra. A kitérő vágány még megvolt, ahová a vasúti szállítások idején a kötbéres vagont kitolták a rakodáshoz, de a valamikori tüzelő- és építőanyagkereskedésük helyén csak gazzal benőtt telket látott. A magas disznóparéjban és a szétterülő lapulevelek között téglatörmelékek, gumiabroncsok, léchalmok és egyéb kidobott vackok hevertek. Mielőtt rászánta volna magát, hogy elmenjen a hajdani házuk felé, hosszan nézte az elvadult telket, bebóklászott a magas gazba, és megpróbálta elképzelni, hol volt az iroda épülete a hozzáragasztott raktárral, merre volt a motoros fűrész, hol álltak a fészerek, a széndepók, hol húzódott a deszkapa- lánk. A telek végénél néhány méternyi fundamentumba botlott, ez lehetett az istálló alapja, s mintha újra hallotta volna a testes, muraközi lovak patadobaját, és maga előtt látta, amint a mindenes Albert rájuk veti a nehéz szerszámot, a stráfkocsi rúdjához vezeti őket, beakasztja az istrángot, aztán a cementes zsákokkal, tűzifával vagy tatai szénnel megrakott kocsival nekivág a telep utcáinak, hogy házhoz szállítsa a megrendelt árut. A széthányt holmik között egy töredezett gumicsövet is talált, talán a tűzoltó fecskendőhöz tartozott valamikor: a pirosra festett, kerekeken álló tartály szivattyújának kétfelé ágazó karját sokszor rángatta gyerekkorában, élvezte a poros udvarra lövellő vízsugarat. Mindig poshadt volt a tartály vize, bogarak tetemei úsztak a felszínén, de nyáridőben Albert nem bánta, ha verejtékes felsőtestét a „Hermán gyerek” lefröcskölte vele. Az irodából nyíló raktárban a mészpor szaga meg a kátránypapírok émelyítő bűze terjengett, de az iroda is porszagú volt. Az íróasztal lapja, az ablakon betűző naptól megsárgult csomagolópapírral volt beborítva, hogy az apja, Hermán Marcell azon számolja ki az árakat, amikor a vevők az udvarról bejöttek fizetni. Bőrrel párnázott karosszékben ült az öreg Hermán, szivarozott, előtte számlák és irodai pecsétek között öblös tintatartó állt, s a hegyes szemű toll mellett szépen kihegyezett ceruzák sorakoztak. Pálcikavékony fémlábú mosdóállványon volt a mindig tiszta vízzel teli lavór, mellette kis tégelyben kenőszappan, a fali fogason törülköző lógott, és a sarokban redőnyös iratszekrény terpeszkedett, tetején zománcos tálcán üvegkancsó három pohárral. És az óra! Római számjegyű, barna fakeretben ketyegő óra az ajtó fölött, hogy a tulajdonos jól lássa karosszékéből is az idő múlását. Mindez felrémlett Róbert emlékezetében, amint bóklászott a térdig érő gazban. Senki sem járt az állomás környékén, csendes kora délután volt, ősz elején. A fák már pergették levelüket. Az allé, amely az egykori házukhoz vezetett, platánfáival még olyan volt, mint régen, mint akkor, amikor aztán azon az október végi napon elhurcolták őket innen. Hermán apja 1930-ban kapta kézhez azt a véghatározatot, amelyben az
