Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Dénes György: Simkó Tibor, a „nyolcak” egyike (portré)
Simkó Tibor, a „nyolcak” egyike álló tanulmányt írt a líra fejlődéséről, létjogosultságáról. Ebben a mindent fölmérő és átvilágító tanulmányában foglalkozik az antológiában szereplő nyolc fiatal költővel, szinte ízekre bontva mondanivalójuk lényegét, fölmérve erényeiket és hibáikat, költészetük egész láthatárát. Különösen Cselényi László és Tőzsér Árpád költészetét emelte ki a rajból. A Simkó Tiborról szóló szakaszt így kezdi: „Az eddig tárgyalt költőktől, hangvételben és hangszerelésben, versformálásban és mondanivalóban Simkó Tibor különbözik. Formaművész. E meghatározás minden erényével és kísérő, csábító veszélyével... A forma, a mérték, az ütem hajtja és viszi elsődlegesen, a hexameter kötöttségi játéka csábítja, és az olvasó mégis elnehezedésre eszmél: a forma és tartalom egymásba olvadón, egymást oldón és mégis egymást erősítőn nem találkoznak...” Fábry ezután sorra veszi a verseket, és elmondja véleményét mind pozitív, mind negatív vonásaikról. Ma is érthetetlen előttem, mért hadakozott Fábry abban az időben Simkó formaművészete ellen, amikor éppen erre lett volna szüksége hazai költőink nagy részének. Mert valljuk be, eléggé szürke és lompos volt akkor a szlovákiai magyar líra s nem utolsósorban: formaszegény. Fábry megállapításai bizonyára elkedvetlenítették az induló Simkó Tibort, akinek vérében volt a zene, a ritmus, a rímkényszer. Nem kétséges, hogy formai tekintetben kész emberként érkezett, fölkészülten és nagyvonalúan, a magyar líra nyugatos csoportosulásának formanyelvével és fordulataival. Néha hiába kerestük volna a formai elbizonytalanodást, a görcsösséget, azt a verejtékes küzdelmet a kifejezésért, amelyet az antológia minden költőjénél ott éreztünk. Versei ritmusában, ütemében, jól csengő rímeiben és asszonanciáiban ott élt a nagy mesterek minden erénye, a kitaposott utak könnyedtsége. S éppen ez a kitaposott út, ez a bravúros formakészség, ez a szárnyalóan áradó zeneiség ártott egynémely versének. A túlcsorduló forma sokszor gyengítette, hatálytalanította, szinte felszívta a mondanivaló bizonyosságát, s a valóságos élményt a formai élmény tükrébe állította. Ezeknél a verseknél az olvasó érezte, hogy a formán túl, a forma mélyén valahol él egy másik költő, egy másik Simkó Tibor, de ez a másik, ez az eredendőbb költő sehogyan sem tud felszínre kerülni, mert nem engedi a verset eluraló formai áradás. Ám mindez csak kevés Simkó-versre érvényes, hiszen legtöbb versében a formán túl s mégis a forma segítségével lelt rá arra a mértékre, amely Simkó Tibor költészetét kiemeli a zömből s maradandó értékűvé avatja. Simkó Tibornak több mint harmincéves pályafutása alatt mindössze három önálló kötete jelent meg. A Pólusok 1967-ben, a Karcsi Kacsa kalandjai 1973-ban, és legsikeresebb könyve, a Tikirikitakarak 1977-ben. Nem termékeny költő tehát. Jelentősége mégis mérvadó, hiszen versei nélkül, különösen gyermekversei nélkül szegényebb volna a szlovákiai magyar irodalom. Ma is szívesen olvasom a Pólusokat, nemcsak azért, mert jól ismerem a költőt és szeretem a verseit, azért is, mert sejtelmes hangulatukkal földúsítják képzeletemet. Míves munkát takar Simkó Tibornak e könyve, s ha akadnak is benne kevésbé sikerült poémák, a költő arca, arcéle világosan és egyértelműen rajzolódik ki. Jó mesterek vezették tehát tollát. De nemcsak a nyugatosoktól
