Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Dénes György: Simkó Tibor, a „nyolcak” egyike (portré)
Dénes György okult a költő, föllelhetjük poézisében Berzsenyi, sőt Vörösmarty felhangjait is, az óda és ditirambus fönséges pátoszát, a hexameter méltóságos lüktetését. „Szokatlan az a költő — írja a Pólusok szerkesztője, Koncsol László —, aki a formai újítások korában szinte programszerű makacssággal épp a legkötöttebb hagyományokat követi. Ilyen költőre könnyen ráüthetik az eleve korszerűtlenség, az avíttság bélyegét. Simkó Tibor is a költőknek ehhez a makacs fajtájához tartozik. Nem elég, ha régi formákban gondolkozik, hanem sokszor, mintegy mutatványként, egy-egy ismert, klasszikussá érett és nehezen megismételhető formához nyúlt kíváncsian: vajon meg tudnám-e én is csinálni?... Mi az mégis, ami jellemzővé, Simkó-verssé tesz egy-egy ilyen kísérletet? Elsősorban az, hogy minden megoldott forma mélyén ott dübörög a költő robusztus ereje. Akár Villon, akár a francia parnasszisták vagy Baudelaire, Tóth Árpád formáival kísérletezik, a páratlanul hajlékony forma mögött, sokszor attól függetlenül is, a szavak mélyén mindig ott feszül az az elkeseredett, humortalan, berzsenyis vad erő, amely — úgy érezzük — minden percben kitörni készül a szorongató formák közül...” A Ki vagyok, Az én sátánságom, a Pogány nagyböjti halihó, a Valse triste, vagy akár a Nyárutó élményt jelentenek, találkozást a költő szellemével. Felejthetetlen számomra a Kávéházi karácsony, amely az árvaság ünnepi könnycseppje is lehetne: „Bámulok ki az ablakon, / nézem az esti várost: / a gyermek hó a házakon / ajándéklesve vár most, / a fákon föl az ablakig / ezer ezüst harang van; / idebe tompa csönd lakik—/ karácsonyest a Grandban. / A márványasztalok fölött / füstfelhők fátyla lebben, / s ahol az est kettétörött, / a pincérlányok szebben / suhannak, mint az angyalok, / a tálcán csésze koccan, / s a lelkem mélán andalog / egy úton vissza hosszan. / Betoppanok az éj felén/ egy régi, halk misére; / hány tágult szempár néz felém! —/ kérdik: ki ez? miféle? / S amíg a kántor dalt ereszt / kiszáradt érdes torkán, / fényárban függ a sok kereszt, / és zúg az énekorkán, / és zúg a »gyermek született/ örvendjen minden ember!«; / de nem tudja a szöveget,/ s lelkem dalolni nem mer...” Egri Viktor több megértéssel közeledett Simkó Tibor költészetéhez, mint Fábry: „Semmiképpen sem kívánatos, hogy a jövőben kevesebb gondot fordítson a formára, hogy lazábban bánjon a nyelvvel és ne ügyeljen féltő gonddal és szeretettel versei ritmikai és zenei szépségeire. Olyan értékek ezek, amiket nem egy költőnk művészetében hiányolunk, de jusson tovább, érjen el önmagához, ne kényszerítsen álarcot önmagára, mutassa meg önmagát, hogy látva lássák, ahogy Ady óhajtotta... Úgy érzem, több biztatás, nagyobb érdeklődés, barátibb törődés és ösztönzés kellett volna, hogy a formát oly magas színvonalon elsajátító költő behozza a lemaradást, és kevesebb gátlással, görcsösség nélkül őszintébben megszólalhasson...” A Tikirikitakarak választóvonalat jelent a szlovákiai magyar gyermekköltészetben, de Magyarországon is párját ritkítja. Ezekkel a versekkel írójuk közel férkőzött a gyermekek szívéhez. Könnyedén, nagyvonalúan, fülbemászóan csendülnek e versek; a ritmus, a zene, a szójáték elkápráztatja az olvasót, a humor és a tarkaság sajátos mesebeli hangulatot teremt. Tanúja voltam, amikor a hetvenes évek végén a könyv szerkesztőjével, Zalabai Zsigmonddal
