Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)
Paul Badde nem akar látni. A hajdani alytusi zsinagóga, vörös-sárga tégláival, hosszú ideig sóraktárként működött; mára már csak romhalmaz, az ajtók beszögezve, a hatalmas belső tér csak emlék, a padló felszaggatva, vadállatok tanyája az egész. Egy kődarabot a zsebembe csúsztatok. Ez itt a Beth Midrash, a régi zsidó hitközség shul-yd (azaz tan- és imaháza), hirdeti egy kis tábla kívül az ajtó mellett. Megkérem Jadviga Rimikienét, ezt a barátságos, tiszta szemű asszonyt, az egykori pék lányát, hogy mutassa meg a házat, amelyben Zvi született. „Ez az”, mondta, és megállt egy tekintélyes, fagerendás épület előtt az Uzuolankos utcában, közvetlenül a zsinagóga bejárata mellett. „Itt lakott az a jóképű rabbi az összes gyerekével együtt, amelyik olyan fiatalon halt meg.” A családi házat, amely évtizedek óta nem látott egy friss festéket, jelenleg hat iszákos munkanélküli lakja. A zsidó utca a senkik utcája lett. Rimikiene asszony' tud még egy'-két jiddis dalt, amit még kislány' korában tanult a szomszéd gyerekektől. Nem, erősít meg, nincs már egy'etlen zsidó sem Alytusban. „Iszonyatos volt az a mészárlás.” Szinte rosszul lesz a rég eltemetett emléktől, mely a negyvenéves szovjet uralom emlékei alól tör most fel benne. Miért kellett ennek történnie, ezt sose tudta megérteni. Ezt nem szokás megkérdezni errefelé. Most éppen virágzik az orgona, tyúkok kotkodácsolnak, poros út vezet föl a dombra. A kántor amott lakott, és itt jobbra a shoykhet (a mészáros), a ház mögött még mindig áll a fészer, ahol a tyúkokat levágta. Kinn az erdőben tömegsírt tömegsír után találunk, meg egy emlékeztető táblácskát, mely „csendre és elmélkedésre” int, mivel „a föld itt vérrel van átitatva”. A háborúban Alytus az ország egyik legnagyobb sírgödrévé vált; a város meggyilkolt lakói után további hatvanezer embert hurcoltak ide a megszállt területekről, majd kivégezték őket. Hallotta valaha is valaki Németországban ennek a kis településnek a nevét? Egészen más hangulatú a régi zsidó temető, a Nemunas másik oldalán, szinte békés. Az öreg sírkövek egy kis erdő füvében pihennek, a fák között beszűrődő napfényben olyanok, mint egy másik földtörténeti korból itt máradt jégkori üledék. A napfény' vibrál az ágak között. Sok sírkő egyszerűen eltűnt, másokat kidöntöttek a helyükből és összezúztak, sok sírt feltörtek. A legutóbbi esőzés miatt a föld tele van virággal. A levegőben gombaszag száll. Zsidó szokás, hogy amikor elhagyja az ember a temetőkertet, a válla fölött kavicsot vagy fűcsomót dob vissza, így mondta nekünk a városban a pék idős leány'a. Mielőtt elmegyünk, fölszedek egy kis virágot. Hol van Nachmann Kolitz sírja? Tátongó lyuk ásít egy régi rabbisír maradványai közt, mint bezúzott kopony'án az üres feketeség. Benne szemét, kövek, cserépdarabok, egy kis üveg, semmi más. A kapun jiddis nyelvű felirat tudatja, hol járunk: „Alytusi Zsidó Temető”, és alatta: „Áldassék az elhunytak emléke." „1943-ban Palesztinában tudtuk, hogy valami történik”, mondta Zvi Kolitz első találkozásunkkor. „1944-re már biztosan tudtuk, de fogalmunk se volt a dolog méreteiről. Elhallgatott. „Ma is emlékszem,” folytatta aztán fejcsóválva, „hogy egyszer egy gyűlésen azon vitatkoztunk, vajon mennyi lehet igaz a híresztelésekből. Néhányan felálltak és kijelentették, hogy az egész képtelenség. És ekkor egy ember, Itzhak Grienbaum, a lengyel parlament egykori tagja.
