Irodalmi Szemle, 2001
2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)
Zvi Kolitz talpra ugrott, öklével az asztalra csapott, és azt üvöltötte: -Kiirtanak minket Lengyelországban!« Nem tudom, miért nem hittünk neki. Mert baloldali volt? Mert ateista volt? Nem tudom. A gázkamra szót 1945-ben hallottam először. A háború után Zvi Kolitz rövig időre megint egy brit börtönben találta magát, de hamarosan újra úton volt, úgyszólván mindig kétféle megbízatással egy hivatalos és egy titkos küldetéssel. Hivatalosan a Jabotinszky-mozgalmat képviselte; nem hivatalosan az Irgunt. Továbbra is szakértője volt a toborzásnak. verbuválásnak, aktívabban, mint valaha, ezúttal egy még meg nem született állam érdekében. 1946-ban, huszonhat évesen a Cionista Világkongresszus küldötte lett, először Bázelben, azután Buenos Airesben. Egy brit katonai gépen indult nagyszabású, kalandos útjára Khartumon át a La Plata folyóhoz. Az idő tájt Buenos Aires is-visszhangzott a szóbeszédektől. Argentína csupán egy évvel korábban üzent hadat Németországnak, és rögtön meg is nyerte a háborút. Ezután a jelentős létszámú zsidó közösségen felül már egyre több szökött náci özönlött ide a német kolóniákba éjjelente. Egy Solingenből menekülő SS-tiszt észrevétlenül ért partot a kikötőben: Ricardo Clement, alias Adolf Eichmann, aki „végleg megoldotta a zsidókérdést”. Perón ragadta magához a hatalmat. „Az argentínai zsidók is éppen az idő tájt kezdtek ráébredni, hogy mi is történt Európában. Minden este szóltam arról, mit is tehetnénk: az egyetlen ki útnak egy önálló zsidó állam megteremtése látszott.” Megköszörüli a torkát. „Egyedül Buenos Airesben több mint nyolcvanezer zsidó élt. És két beszédem között, máig tisztán emlékszem, megkeresett egy férfi, bizonyos Senor Mordechai Stoliar, egy helyi zsidó lap szerkesztője, s megkérdezte, nem írnék-e valamit a lapjuk Jóm Kippur-i számába. A lap címe Di Yidishe Tsaytung volt. Majdhogynem németül van, ugye? Azt feleltem: »Igen, úgyis van mostanában valami a fejemben, amitől szeretnék megszabadulni.«” Nem sokkal azelőtt találták meg Varsóban Emmanuel Ringelblum feljegyzéseit üvegekben és tejeskannákban elásva. A gettóról szóló krónikája ezekkel a szavakkal végződik 1942 decemberében: „Megaláztatásunk sehova sem vezetett. Soha többé nem engedhetjük, hogy ilyesmi megtörténjen.” Egy speciális francia koncentrációs táborban, Vittelben, 1943 októbere és 1944 januárja között a költő, Itzhak Katzenelson ugyancsak megírta a maga terjedelmes „A meggyilkolt zsidó nép éneke” című művét, és három palackba rejtve elásta. Ezek a szövegek nem sokkal a háború után kerültek napvilágra. Alighanem még ma is aránytalanul nagyszámú szöveg, a holokauszt valódi könyvtára hever szétszórva, porladva Kelet-Európa földjében — a legtöbbjük jiddis nyelven íródott. Csak 1978-ban találták meg azokat az elásott üvegeket Radomban, melyekbe Símcha Ciuterman rejtette apró papírcsíkokra írogatott beszámolóját a zsidók Plockból való kiűzetéséről. Lazair Epstein, az orvos, Hermann Kruk, a könyvtáros, Abraham Sutzkever, a költő följegyezte a vilnai zsidó közösség életét és halálát, majd elrejtették írásaikat. Benzion Rapaport, a filozófus utolsó kéziratát egy befőttesüvegbe dugta, ahol az túlélt minden borzalmat, tűzvészt, pusztítást. A nevek további nevekkel kapcsolódnak össze, egész sort alkotva abban a hagyományban, ahol az üzenet hátrahagyása az ellenállás utolsó gesztusának számít, mindenekelőtt az utánuk jövőknek
