Irodalmi Szemle, 2001

2001/10 - Paul Badde: Zvi Kolitz (beszélgetés)

/vi Kolitz

Nachmann Kolitz cukorbajban halt meg 1930-ban, 44 éves korában, amikor Zvi még 11 éves sem volt. „Soha ne becsüljétek alá a szeretetemet.” Ezek voltak utolsó szavai a családjához, a szomszédokhoz és a gyülekezet tagjaihoz, akik a haldokló szobájában összezsúfolódtak. A férfi, az apa jelentős nyomot hagyott a kialakulatlan kisfiúban. „Királyi jelenség volt” — így jellemzi őt Zvi Kolitz ma, amikor már több mint harminc évvel idősebb, mint apja volt akkoriban. „Boldog gyermekkorom volt”, mesélte nekem legelső találkozásunk alkalmával, aztán emlékeiben anyjához, Hannah-hoz fordult, aki Hesslson lány volt, családja Eydtkuhnenben élt, a porosz-litván határon.

Habár otthon csak jiddisül és héberül beszéltek egymással, az anya minden gyermekének megtanította kedvenc német verseit. Kolitznak még ma is kéretlenül eszébe jutnak német versek, emléküket nem rontották meg a német nyelvvel kapcsolatos későbbi érzelmei.

Utolsó emléke Litvániáról, ahol a háború előtt több, mint 160 000 zsidó élt, az antiszemitizmus pokoli erejű kitörése, mely hirtelen véget vetett hétszáz évi, kölcsönös megbecsülésen alapuló együttélésnek. Ezért jött el az anya Litvániából négy fia és négy lánya — Louis, Zvi, Chaim, Itzhak, Malka, Rachel, Paya és Rebecca — kíséretében, még mielőtt Litvánia felmorzsolódott volna Hitler és Sztálin malomkövei között. Zvi ekkor 17 éves, tanulásra éhes zsidó fiú volt: így utazott Firenze felé a már megtébolyodott Németországon át. Majd’ húsz évre fel kell cserélnie balti szülőföldjének végtelen, világos nyári estéit és hosszú téli éjszakáit a Fökdközi-tenger hirtelen lehulló alkonyataira. Soha többé nem fog visszatérni Litvániába. A szenvedélyes utazó soha többé nem látja viszont, és nem is akarja viszontlátni hazája fenyveseit, a dombok szelíd vonulatait, a csendes tavakat.

Utazását megszakította Münchenben, ahol a vonat állását kihasználva, tett egy engedélyezetten sétát a pályaudvar közelében. Megdöbbentette az a baljós szélcsend, amit a nácizmus fővárosában tapasztalt. Néhány nappal később búcsút vett családjától Trieszt kikötőjében, ahonnan azok Palesztina felé hajóztak. Ő maga nem követte őket egészen a háború kitöréséig, amikor is Velence és Alexandria érintésével távozott. Itália visszatartotta és elbűvölte. Időközben, a Hitler-Sztálin-paktum értelmében a Vörös Hadsereg bevonult Litvániába, ahol a keletről jött diktátorok azonnal bezáratták a zsidó iskolákat, betiltották a cionista szervezeteket, letartóztattak sok értelmiségit, kisajátítottak üzleteket és gyárakat.

Zvi Kolitz 1940-ben érkezett Jeruzsálembe, épp, amikor huszonegy éves lett. Megérkezése napján volt utoljára történelem szakos firenzei diák: mostantól nem tanulta, hanem csinálta a történelmet. Azonnal csatlakozott Jabotinszky mozgalmához, mely tántoríthatatlanul küzdött a zsidó állam létrehozásáért, s egyszersmind az Irgunhoz is, ahhoz a radikális földalatti összeesküvő csoporthoz, akik bombákkal akarták kiűzni a briteket az országból. Igen, szélsőséges volt. Már a litvániai idők óta szenvedélyes antikommunista volt. Nem esett nehezére fölismerni az emberiség jólétéről szóló lenini tanok mögött a messianisztikus ámokfutást. Ezt már az apja is belénevelte, és olvasta Dosztojevszkij intelmét is: „Ha nincs Isten, akkor mindent szabad.” Ám amikor