Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Zirig Árpád: Zsóri (elbeszélés)
a fejét, egy darabig az eget nézte, mintha valami érdekeset látna, majd a félig összerakott puskát a földhöz vágta. — Katonaszökevények — mondta —, meg fognak halni. — Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy nekem is elment a kedvem. Hallgattam egy darabig, de a kíváncsiság furdalni kezdte az oldalam. — Ha meghal a két katona bácsi, akkor mindenki fekete ruhát fog ölteni? — Nem, Öcsi, nem. A katonák nem öltöznek fekete ruhába, csak a gyilkosok. — Amikor Ágnes néni meghalt, mindenki fekete ruhába öltözött, az anyukám is. — Az más — mondta Zsóri, és legyintett. Az ól sarkánál a Rigó ugatott, ugrált, tépte a láncát. — Ne ugass, te, most még neked sem szabad — szólt Zsóri a kutyára, majd megfogott engem, és magához ölelt. Mikor újra eleresztett, csak akkor vettem észre, hogy az arcán könny folyt végig. Másnap a katonákat felsorakoztatták az utcán, és továbbvezényelték. Zsóri nem volt köztük. Katonaruháját a kutyaólban találtuk meg. Azóta minden tavasszal, amikor virágoznak az almafák, Zsórira gondolok. II Minden történetnek megvan a maga szigorú koreográfiája. Lehet zavaros, elnyúlt, ovális, kerek, visszakanyarodó vagy széteső. Van olyan is, amikor a legkerekebbnek a burka is fölszakad, és egy más térben, más időben, mint az időszakos források, újra bugyogni kezd, és újrafolytatódásával átrendezi önmagát. Kerek lesz újra, de akár az éremnek, lesz egy másik oldala is. így történt ez a mi esetünkben is. A háború utáni évek gyorsan leperegtek. Gondok, bajok ugyan állandóan jelen voltak az életünkben, de az évek az édesapám filozófiája szerint sorjáztak. „Minden elmúlik, csak túl kell élni!” Túl is éltük a vagyonelkobzást, a kitelepítést, azt is, hogy a házunkat idegenek foglalták el, aztán az erőszakos szövetkezetesítést, a pénzbeváltást, a vasárnapi brigádokat, a kommunista szombatokat, sőt még a nagy csallóközi árvizet is. Közben én is kisebb-nagyobb zökkenőkkel, elvégeztem az iskoláimat. Brünn- ben — amikor átvettem a kertészmérnöki diplomámat — a dékán külön hangsúlyozta, hogy milyen nagy tett volt tőlem magyarként cseh egyetemen jeles diplomát szerezni. Édesapám melle dagadt a büszkeségtől, magához ölelt, úgy emlékszem, életében először és utoljára, és azt mondta: „Gratulálok, fiam, ez egy csallóközi emberhez méltó férfimunka volt.” Édesanyám sírt az örömtől, a testvéreim ölelgettek. A tanársegédségből, melyet a dékán említett, nem lett semmi, mert úgy döntöttem, visszajövök a falumba. A szövetkezetek akkorra már kezdtek talpra állni. Munka, feladat volt bőven. Nagy zöldségtermelő kertészetet alakítottunk, és megindult a szőlő és a gyümölcsfák telepítése is. Nagy esők évében jártunk. A nyári munkák elhúzódtak, szinte úgy kellett a termést belopni a határból. Abban az évben még a kézi kaszák is előkerültek. Végül az emberi szorgalom mégiscsak meghozta gyümölcsét, István-napra befejeződött az aratás. A szövetkezet elnöke, Géza bácsi úgy döntött, hogy a tagság legszorgalmasabbjai megérdemelnek egy kis jutalomkirándulást. Engem bízott meg, hogy szervez
