Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Zirig Árpád: Zsóri (elbeszélés)
Zirig Árpád Különösen azt a magas, erős katonát szeretem, akit a többiek Zsórinak hívnak. Én is így hívom: Zsóri, gyere játszani. És Zsóri jön. Elkap, hatalmas tenyerével a plafonhoz szorít, és nagyot nevet. Vele nevetek én is. Szépen süt a nap. Az eget bámulom, akárcsak a katonák. Nehéz zúgás hallatszik nyugat felől. A valószínűtlenül kék égen felcsillannak a repülők. Elől a vezérgép, oldalt a vadászgépek, középen a bombázók. Méltóságteljesen úsznak a saját morajukban. — Jönnek az angol gépek, jönnek az angol gépek — kiabálom. Egy katona, akinek szebb ruhája van a többieknél, rám üvölt: — Ne kiabálj, te kölyök, vagy téged talán azok a gépek annyira érdekelnek? Mars az anyádhoz! Ijedség kerít hatalmába, és futni kezdek végig az udvaron. Meztelen talpam csak úgy csattog a földön, pedig még csak március van. Tudom, édesanyámat hátul a kertben találom meg a nagy diófa alatt, a bunkerben. Szeretem ezt a helyet. Mindig, amikor a család ide menekült, úgy éreztem, mintha bújócskát játszanának, csak azt nem tudtam sosem, hogy ki a kereső. A háború után, amikor az édesapám betemette az egész föld alatti építményt, én nagyon szomorú voltam. Az apám azzal vigasztalt, hogy a bunkerba egy csúnya róka költözött, és elhordja a csibéket meg a tyúkokat. Mivel a tyúkokat, de különösen a csibéket nagyon szerettem, így sikerült a megvigasztalás. Csak később tudtam meg, hogy az óvóhelyen a háború után tényleg lakott egy rókacsalád. Meg is akarta az apám fogni a rókát, csapóval, de helyette a szomszéd kutyája került a vasba. Talán ezért is temette be a bunkert. A katonák az istállóba meg a konyhába rengeteg szalmát hordtak be, és azon aludtak. Sokan voltak. Én abban az időben még csak tízig ismertem a számokat, így mindig a „Feketebácsi” volt az utolsó a fekvő sorban, akit meg tudtam számolni, a többi a „sok” kategóriába tartozott. Egy reggel kint ültünk a kertben, a terebélyes almafa alatt. Ez a fa szép piros belű almákat termett. Ma már nincs meg, mert vagy tíz évvel ezelőtt belé csapott a villám, és kiszáradt. Zsóri a puskáját pucolta. Szétszedte apró darabokra, és mindent fényesre dörzsölt. Nekem tetszett az egész művelet, de különösen a csillogó-villogó részek keltették fel az érdeklődésemet. Ez itt a kakas, ez a závár, ez a biztosító, magyarázta. A „Feketebácsi” valami sötét színű reggelit hozott, és Zsóri minden második falatot nekem adta. — Nékem is van egy fiam — mondta minden bevezető nélkül —, akkora, mint te. — Miért nem mész hozzá haza? — Majd megyek, de még nem lehet. Tudod, mikorra ez az almafa kivirágzik — mutatott fel a fejünk fölé —, akkorra talán én is otthon leszek. A házunk előtt nagy csődület támadt. Háromkerekű motorbicikliről fekete ruhás katonák szálltak le. Az egyik közülük kiabált, üvöltözött, hogy mit, azt nem értettem. Kezében pisztolyt tartott, és azzal hadonászott. Két katonát hoztak. Az egyiknek vérzett a szája, és a kezükön lánc volt. — Minek van a két katona bácsi kezén lánc? — kérdeztem. Zsóri felemelte
