Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szűcs Enikő verseskötetéről
Fórum Angyal. S ez a névelőtlenség egyaránt felidézheti mondjuk Rilke „iszonyú angyalát”, vagy Thomas Wolfe „visszatérő” szeráfját. De mivel Szűcs Enikő szövegeiben az angyal nem valami égi inštancia, hanem nagyon is földi, sőt kicsit már éppen földiesen „szörnyetegesedő” lény (lásd a könyv Mantra c. kompozíciójának a „szörnyetegét!), azonkívül pedig a kötet élén egy Thomas Wolfe-idézet is áll, talán nem tévedünk nagyot, ha a mi költőnőnk mesterét inkább látjuk a szertelen-robusztus amerikai próza-költőben, mint a választékos, törékeny Rilkében. Az angol nyelvű Wolfe-mottó magyarul így hangzik: Az élet furcsa, a világ gonosz. S a „gonosz”, illetve „furcsa” jelzőt nyugodtan alkalmazhatjuk Szűcs Enikő világára, illetve beszélő én-jére is: a gonosz világban egy különös érzékenységű (furcsa?) fiatal nő, s — megintcsak az amerikai mesterrel szólva — a világot „húsának és szellemének kicsiny lakában” is imponáló komplexitással megélő ifjú poetria életben akar maradni. Ennyi a Szűcs-versek alapszituációja. S a világnak és én-nek ebben a valóságos-fiktív helyzetében történik meg Szűcs Enikő lírája, jön létre az a harmadik (szöveg)világ, amely a szerző és olvasó szubjektumát és a valóságot összekapcsolja, közöttük dialógust létesít. S ebben a dialógusban az alaphelyzetnek minden tárgya és fogalma kitüntetett pont (ismételjük el őket: gonosz világ, hús/test, szellem, nő, különös érzékenység), de a leghangsúlyosabbak azért talán mégis a „test” és a „szellem” vehikulumai: ezek jelzik Szűcs Enikő legelementárisabb erejű élményeit. Ezek egyikére már a költő eddigi kritikusai is kellő nyomatékkai fölhívták a figyelmet, mondván, hogy az alaptéma itt az „enni akaró és táplálékul szolgáló női test” (aTom: Szex egy angyallal, Az irodalom visszavág, 2000, ősz-tél), s hogy a költőnő versei tkp. „variációk... a testre, amely nem lélek, s amelynek nincs neve és eredete"(Németh Zoltán: Test, lélek, olvasás. Bevezető az Angyalhoz), de a szellemről, amely pedig Szűcs Enikő verseinek a másik fő „témája”, a recepcióban eddig nemigen esett szó. Pedig az egyetlen hatalmas monológként, Joyce-Molly-szerű tudatfolyamként is értelmezhető, egy híján negyven vers beszélője természetes (nyelvi) gesztussal számítja be létébe nemcsak a testét, hanem a szellem dolgait is. Persze a versek test-motívumának a recipiálásával sincs minden rendben. Fentebb, a test vonatkozásában idézőjelbe tettem a „téma” szót. Az idézőjel oda céloz, hogy ebben a költészetben a „szellem” éppen úgy nem téma, ahogy a „test” sem az. Mindkettő elidegeníthetetlen része a költő létének, amely lét a kötetben egységes szerkezetű, homológ formaként működik, s szerintem itt — nőköltőről lévén szó — pontosan ez a szinte demonstratíve formaként viselkedő egzisztencia a legaktuálisabb jelentés. A nőköltőink esetében ugyanis általában megismétlődik József Attila költészetének egykori vulgarizáló kritikai befogadása: az ítészek tartalomnak vélik a formát, témaként értelmezik azt a valamit, amit pedig nőköltőink legtöbbje természetes létezési formaként visel, alakít, él, ti. a nőiséget. A nőisége Szűcs Enikő számára sem téma, hanem forma. Mint ahogy az a sehol meg nem nevezett, de állandóan jelenlevő férfi szereplő is az, akihez a beszélő a monológjait intézi, s aki így, megszólítva, de meg nem szólaltatva tkp.
