Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Duba Gyula Én azonban nem erre gondoltam. Restelkedve és maflán megkérdeztem Bence Tónit! — Rólam nem beszélt Böbe... soha azután...? — Nem — ingatta a fejét töprengve, mintha maga is csodálkozna a tény felett —, nem emlékszem... nekem terólad soha nem beszélt...! Hát igen, verekedtünk! Mereven nézem, gondolkodom, hogyan folytassam. Hogyhogy verekedtünk? Behúztam neked egy tiszta jobbegyenest! Éreztem másnap az ujjaimban, hetekig fájt a jobb kezem. A nagyapád verekedett veled, te tahó! Úgy állón vágtalak, hogy hátracsuklott a fejed és felakadt a szemed! Majd indulatom alább hagyott s szinte szégyenkezni kezdtem. De hát milyen lehetetlen helyzetbe kerültem? Mi történik velem? Öregedő, rozoga koromban arról beszélek egy másik vénséggel, akit sosem kedveltem, alig becsültem és gyakran inkább megvetettem, hogy egykor fiatalon milyen ütődöttek lehettünk! Hát ez megalázó! Aztán rádöbbentem a helyzet okára, mely abszurd, ám megérthető s szinte törvény! Számomra jelentéktelen dolgokról beszélünk, azonban — az okát egyelőre nem tudom — Bence Tóninak roppant fontosak, szinte mindent jelentenek, igen, az elmúlt évtizedeket jelentik számára, talán az egész talányos és nyomorult életét. — Beszélj róla... — mondtam megenyhülten és biztatóan —, ha úgy véled, hogy tudnom kell mindenről és elmondhatod, meséld el Bogár Böbe történetét! A beszédkészsége csapnivaló, primitív mesélő. Kapkod és alig gondolkodik közben. Mintha mindig ezen gondolkodott volna és sokszor elmondta magában, s már önmagától bukik ki belőle a történet. Nem is Böbéről beszél, hanem magáról, igaz viszont, hogy amit cselekszik, az mind Bogár Böbe miatt történik! Az események összefolynak. A szövegből, mint furcsa sziámi ikrek, kibontakozik két sors, melyek állandóan találkoznak, érintkeznek, ütköznek, szinte egyek már, mégis nyilvánvalóan külön sorsok és öntörvényűén alakulnak anélküi, hogy eggyé válhatnának. — A verekedésünk után — harcunkat minden alkalommal kihangsúlyozta, nagyon fontos lehet neki, hogy összeverekedtünk! — elutaztam és visszamentem Cseszkóba! Nem véletlen, hogy Ostraván éltünk, én mentem oda Böbe után. Megtudtam, hogy ott van és utánamentem. A közelében akartam lenni, de... az már régen volt. Az idegenség összehozza az embereket, jó látni az ismerős arcot a sok idegen pofa között. Idegenben az ember megörül az ismerősnek. Mondom, ez még azelőtt volt... A verekedés után — idegeimre mész, Tóni! — vártam Böbét. Vártam ám, de nem gyütt! Otthon a faluban tudtam, hogy nem vehetem el tőled, mert te jobb vagy neki, otthon nem szegődne hozzám. De majd az idegenségben megváltozik! Mert te gádzsó voltál, városi diák, én meg nyúlszájú roma, a koncentrációs táborból is a véletlenen múlott, hogy megmenekültem. Miska nagyapa ott is maradt, meg az Elemér bátyám is... Nem tehettem hát mást, a faluban neked hagytam Böbét. De majd ha visszajön, gondoltam, majd Ostraván. Ott majd komolyan beszélek vele és megmondom neki, hogy szeretem... Nem nézett rám közben, megérezhette, hogy nevetséges, amit mond, hiábavaló. Én azonban nem erre figyeltem, más járt az eszemben.
