Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Halódó parasztvilág — Akkor már együtt éltetek?... — Valahogy rekedt és nyugtalan a hangom. Csak nem veszem komolyan az egészet?! Nevetséges! — Akkor még nem... — folytatta —, mert amikor visszajött és én elmentem hozzá s komolyan beszéltem vele, csak nevetett! Kinevetett, mintha bolond lennék, utánad szóba se jöhettem, összeállt egy huligánnal. Nagy frajer volt, munkakerülő csavargó, Böbének pedig akkor már lakása volt, felszolgált egy vendéglőben és jól keresett. Hát befogadta a stricit. Nagyon megbántott, hogy kinevetett, meg is mondtam neki, hogy közönséges lotyó! De csak nevetett rajtam, hát ígértem én neked valamit? A szemembe nevetett, igazi boszorkány, elvert magától, de csábított is közben. Tetszett neki, hogy bolondulok érte, még meg is simogatta az arcom, sajnálkozott, osztán rám ripakodott: csorba szájú, tűnj el az életemből! Hát ezzel nagyon megbántott, szinte vérig sértett. De hát őt nem bánthattam... Vettem egy finom tőrt, gombnyomásra kiugró tőrkést, a kocsmában belekötöttem a stricijébe és megkéseltem. A vállába vágtam a kést, nem súlyos seb, nem halálos, de a pasi megijedt és megfutamodott, elmenekült előlem, Böbét is otthagyta...! Szerencséd van, Nagybene... — gúnyosan rám vigyorgott —, hogy amikor verekedtünk, nem volt még ilyen tőrkésem. Most sincs... — s egyre vigyorog —, régen elvették tőlem...! — Ne hősködj, hallod!... — óvatosságból nem szóllítottam a gúnynevén, kelletlenül megkérdeztem még —, mennyit ültél...? — Egy évet... erős felindulásból elkövetett testi sértésért! Beszámították, hogy koncentrációs táborban voltam és gyenge az idegzetem, meg Böbe is mellém állt. Verte a stricije, azt vallotta, ami igaz is volt, és hogy én meg szerelemből és féltésből tettem, hogy a huligánba vágtam a kést...! — Na, ebből csak happy end lehet — véltem gonoszkodva s kíváncsian, kezdett megragadni a Bence Tóni és Bogár Böbe története. — Ebből még nagy összeborulás lesz... sírig tartó szerelem... Nagyon benne élt a maga változatában, nem vette észre a gúnyt. Most jámbornak és elégedettnek látszik, szinte lágy a hangja, mintha ott sem lennék s ő magában álmodozna. — Továbbállt a huligán, egyébként cseh volt és Bejceknek hívták, bika is volt a szemét, hogy nem lesz egy roma kurvájának az élettársa! Úgy hallottuk, Prágába ment. Sose láttuk többé, nem jött már a Böbe után. Böbe meg várt rám, amikor kiengedtek, és befogadott. Szépen éltünk, de csak fél évig bírta ki velem. Aztán aszónta, látni sem akar, mert megutált... Tudod, mi az, Nagybene, amikor egy nő, akiért a lelked kitennéd, azt mondja neked: megutált?! Nem tudhatod, neked még nem mondtak ilyet. Ilyet csak nekem mondhatott a Bogár Böbe! Megértettem, nem erőltettem tovább, hogy együtt legyünk. Férjhez is ment nemsokára egy behemót bányászhoz, egy nagy morva dromedárhoz, aki egy ültében annyi sört ivott, mint három más rendes ember, és aki mindjárt az elejétől verte Böbét. Szegénykém... hát csöbörből vödörbe esett. Csupa kék folt, kaparás, zúzódás. Sokáig tűrte, mert nem akart egyedül maradni. Pedig nem szerette a morvát, se engem nem szeretett, senkit nem szeretett ő már akkor... Böbe már nem tudott szeretni, mégsem lehetett meg férfi nélkül, ilyen volt, asszony... örömöt adhatott volna, mégis inkább szenvedett. Aztán amikor már nem bírta tovább, felkeresett és panaszkodott,
