Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Duba Gyula eszükbe sem jut az életút aláhajló szakasza. Mi azonban már tudjuk, hogy a java idő elmúlt, amely alatt még megtörténhettek velünk olyan dolgok is, valóságos emberi csodák, amilyenek már nem lehetségesek. S amikor erre gondolunk, megdöbbenünk. Döbbenetünk elemi és arctalan, nyugtalanítóan bizonytalan, a legkeményebb élettörvényben, az emberi idő múlásában gyökerezik. így kell lenni, tudjuk! Döbbenetünk nem is félelmet kelt bennünk, inkább alázatot s némi reményt, hogy így is lehet s kell élni. Azonosulni kell az idővel. Ismerni határait, érezni hatalmát, de sebezhetőségét is. Az emberi idő a mi időnk! A rengeteg emlék, amely állandóan feltör lelkűnkből és elkápráztat, nem lehet csüggedésünk oka. Lemondást és reménytelenséget sem okozhat. Hinni késztet önmagunkban! Az emlékek arra valók, hogy megismerjük és felfogjuk méreteinket, felmérjük értékeinket. Megértsük lelkünk nagyságát és emberi mivoltunkat, egyéniségünket, amely egyszerre behatárolt és végtelen! Adott a sorsunkkal és kitárulkozó a képzeletünkkel, ez a felismerés elég ahhoz, hogy felvillantsa számunkra mindennek az értelmét. Az emlékek vonatkozásában bizony sok a látomás! De ha jobban belegondolunk, talán nem is látomások, fantomképek. Valahogy nem a szemünkkel látjuk, pupillánkkal érzékeljük őket, hanem valamilyen módon érezzük, szinte gondoljuk, mint az álmainkban, ami azt jelenti, hogy magunkban hordozzuk őket. Bennünk vannak, a látomásaink talán mi magunk vagyunk... A vonaton üres fülkét kerestem. Első osztályon mindig akad üres kupé. Magányra vágytam. Magányra vágyom, amikor feltámad bennem vagy körülöttem a múlt és eláraszt emlékekkel. A földek dolga nehezebb, mint gondoltam! Bár tudom, hiába szeretnék egyedül utazni. Bence Tóni keresni fog és megtalál. A vonaton van, és érzem, hogy keres. Még nem tudom, mit akar tőlem, talán csak szót váltani, de az is lehet, hogy fontos közlendője van. Vagy megalázni szeretne, becsmérlő szavakkal illetni, lehordani! Bár nem tudom, miért? De érzem, hogy a véletlen nem oktalanul hozott ismét össze vele, a sorsnak valamilyen szándéka van velünk. Találkozásunk véletlen bár, ám szükségszerű. Mindkettőnk életében fontos állomás. De hát mi lehet még fontos állomás a mi korunkban...?! Nyugtalanul töprengek, míg a szemberohanó tájban ismerős árnyak mozognak. Ismét az árnyak, mindig csak az árnyak! Ott sejtem őket az elforduló lapályon és a messzi ligetek között, mélyen magamban érzem őket, ahonnan kivetülnek az alakzatokkal tagolt, színes mezőségre. Kissé a szántók felett haladva, mintegy a levegőben kerékpározik Bakai Jóska a halál felé. Kitartóan tapossa a pedált, bizonyára sejti már, talán tudja is, mi várja az út végén, mégis halad tovább. Most nem tekint felém, maga elé néz. Önmagáért való jelenség. Álmom is jelezte, mindig így történik, kórházba viszik, majd a pszichátriai lábadozóba, néhány hétig, két-három hónapig távol marad. Aztán hazakerül és ismét biciklire ül, megy a felvég felé, kitartóan kerekezik a halál felé. Ismét kórházba kerül, s az orvosok azt mondják: fel kell készülni a
