Irodalmi Szemle, 2001
2001/9 - Duba Gyula: Halódó parasztvilág (regényrészlet)
Halódó parasztvilág legrosszabbra! A mája szétesett, egész testében víz van, közel a vég...! Asszonyhangot is hallok, talán Gergő felesége: olyan kicsiny a koporsóban, gyerektest, a feje is összement, elfogyott... Nem tudom majd, mikor hal meg, a temetéséről sem értesítenek, Harangozó Árpi temetésén sem lehettem ott, más világban élek. A faluban hagytam őket, számomra ők még a régiek, mai mivoltuk már idegen nekem. Füzesnyék a maga útját járja és én is a magamét! Nélkülem történnek meg a temetések. Az Atyáén sem voltam, se a Sallai sógorén. A Nyírő Béláén azért lehettem, mert éppen otthon jártam. Véletlen volt. De Tyúkász, Labanc Jozsó és Jeremiás Andri úgy haltak meg, hogy nem tudtam róla, a hiányuk sem maradt meg bennem. Mintha a messzi erdőség szélén, a távolság ellenére sem aprónak, hanem életnagyságú alakban látom Tamást, új istállója tetőgerendáit ácsolja, mellette Gergő, kalapál, segédkezik, ő fáradtabbnak látszik, kisebb is. Bakai Jenci flóbertpuskával lopakodik a csenderesben. Őzeket les a betyár, izgató szellemfigura valóban! Személyi igazolványát is elveszítette, szociális segélyt sem kaphat, jár-kel, s néha leissza magát, bár hivatalosan nem is létezik, aki nem birtokol érvényes személyi iratokat, az nincs. Ki tudná, ki ő, Bakai Jenci-e valóban, a hivatal nem tud róla és nem ismeri el, hogy él. Csak a nyulak, az őzek, a halak a Pilinckében... a füzesnyéki térben él, de kívül az időn, szellemember, bár jól megtermett, megvan vagy nyolcvan kiló. Hát Jeremiás Misa, akivel egykor régen együtt vártuk a hajnali buszt? Büszke, hogy él! Mind meghaltak, Péter, a korosztályunk kihalt, csak mi ketten maradtunk, komám...! A buszmegállónál mondta, de én elmentem, ő pedig otthon maradt. Nyugdíjas, nem jár sehová, kóborol a faluban és keresi a helyét... Házak épülnek és dőlnek össze, a Nyírő-porta ingóságait szétlopkodják. Csecsemők születnek, nőnek a gyerekek és legénykednek a fiatalok, a férfiak sorra halnak és némely asszonyok matuzsálemi kort élnek meg. Ám mindez nélkülem és rajtam kívül történik, bár úgy vélem, értem. A tuják és fenyők anélkül nőnek a patak partján, hogy láttam volna, amikor kiültették azokat. A faluba gázt vezetnek, de nem leszek itt, amikor az első türkizkék lángok kigyulladnak és sziszegve körülnyaldossák a serpenyők és fazekak alját. Miért vélem úgy, hogy tudom, mi történik Füzesnyéken? Hogyan is tudhatnám, mi zajlik az emberek lelkében? Milyen vakmerő sejtés és bizonyosságérzet késztet, hogy történeteket meséljek a sorsukról?! Mikor anyám is rejtély számomra és Gergőt sem értem! Bizonyára úgy lehetséges, hogy az én Füzesnyékem bennem él. Ott terül el az érzékeimben, az emlékeimben és gondolataimban, ott van a lelkemben. A parasztvilágot egyszer vajúdni láttam, akkor is bennem vajúdott, s most, hogy halódni látom, bennem hal meg! Nem tudhatok arról, ami rajtam kívül történt, ám amiről tudomást szereztem, az bennem vált történetté, hiteles valósággá. Ily módon szinte mindent megélhettem, bár nem voltam ott, érzékeim és tudatom lehetővé tették, hogy átéljem az otthoni világ jelzéseit. A füzesnyéki parasztvilág, amelynek történetét mondom, én magam vagyok. S én voltam, ha majd meghalok! Az önálló valóság, amely rajtam kívül, önmagában küzd és tombol a Garam mentén, az ősi dűlőnevek, melyek számokká változnak át, Tyúkász dupla csövű puskájának egykori dörrenései, melyek a
