Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - MÉRLEG - Juhász Dósa János: Generációs futamok Kisvárdán
MÉRLEG be kritikán aluli produkciók (Beregszászi Színház Ősök című előadása), illetve egy-egy élelmes színházigazgató több előadást is rá tud tukmálni a kritikátlan szervezőkre. Az idén Vidnyánszky Attila három előadásával is szerepelhetett, ami önmagában véve is kuriózum. Voltak olyan társulatok, amelyek nem tudtak értékelhető előadást felmutatni, de sajnos voltak olyanok is, amelyek több előadással is szerepelhettek volna. Közéjük tartozik a komáromi Jókai Színház is, amelynek Tartuffe című előadása szintén komoly vetélytársa lehetett volna a végül is fődíjat kapott Amadeusnak. De ugyanez a helyzet a kolozsvári színházzal is. Nem lehet büntetlenül három-négy tragédiát naponta végignézni, főleg úgy nem, hogy a negyedik hajnali két órakor kezdődik. Ennek a stratégiának vált az áldozatává a szabadkai Kosztolányi Színház Macbeth-je és a kassaiak Cselédekje is. Az előadásokat rengeteg mellék- ún. kiegészítőprogram kíséri. Közülük a legfontosabb, az ún. értékelések, amelyen a Művészeti Tanács tagjai az újságírókkal, színikritikusokkal és a társulatok tagjaival közösen elemzik az előzőleg látott előadásokat. A bevezetett megoldás látszólag sokkal demokratikusabb mint más fesztiválokon, ahol szigorúan csak a zsűri beszél, de sokszor itt is azt vesszük észre, hogy az adott zsűritag, illetve kritikus a saját változatát vázolja fel. Ahogy Hernyák György vajdasági rendező mondja, előadás közben, mint egy filmszalagon fut a saját verziója. Kisvárdán sok ilyen filmet hallhattunk az értékeléseken. Három éve a sztárkritikusok mellett megjelentek a legifjabb nemzedék képviselői, akik rögtön lap után kiáltottak, s megcsinálták a Kisvárdai Lapokat, amely naponta ad pontos és naprakész információkat a társulatokról, és elemzi az eladásokat is. Tavaly ez izgalmasabb volt (akkor a frissen alakult Zsöllye szerkesztői csinálták a lapot), az idén (budapesti teatralológushallgatók közreműködésével) sokkal szétesőbb és unalmasabb. Mintha az iskolában hallott és betanult színházesztétikai szövegek biflázásában merült volna ki leendő kritikusaink tudománya. Mindenesetre az idén már díjat is oszthattak, a Perec-díjat, amely nem osztott, nem szorzott. Volt még drámaírói szimpózium is, amelyen neves drámaírók ismerkedhettek színházigazgatókkal, s próbálták rájuk tukmálni drámáikat. Cserébe a drámaírók csupa jót mondtak egyes előadásokról. Vannak határon túli színházak, amelyek bátran felvállalják egy-egy kortárs író darabját (lásd: szabadkaiak), de a többségük ódzkodik mind a kortárs, mind az adott államnyelv tehetséges képviselőjének a bemutatásától. Felvidéki társulataink is maradnak a biztos klasszikusok mellett, bár a fesztiválon ők is felvették a kapcsolatot egy-egy szerzővel, akik mindannyian a kortárs magyar dráma élvonalába tartoznak (Békés Pál, Németh Ákos, Thúróczy Katalin, Tasnádi István, Hamvai Kornél). Az előadások általában három helyszínen zajlanak, (Művészetek Háza, Várszínpad, Kocsmaszínház), de ezek egyike sem alkalmas az egyre gyakoribb és eluralkodó stúdióelőadások befogadására, amelyek ráadásul egy alkalommal 50-60 néző befogadására alkalmasak, így az előadásokat a nézők, a vendégek többsége nem élvezheti. A rendezők a meghívott vendégek közül is csak a kivételezetteket engedik be, így én sem láthattam minden előadást ez évben sem. Minden negatív észrevétel ellenére Kisvárdának megvan a maga varázsa,
