Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - -mire-Egy magára maradt pozsonyi polgár vallomásai
KÖNYVRŐL KÖNYVRE igazsága csak annyit jelent, hogy ami bűnben született, aminek ferdítés, hamisítás, erkölcstelenség vala az alapja, az elmúlik”) Pozsonyról, az ő Pozsonyáról (Pressburg, Presburg, amely egy ideig — csakhogy régi elnevezése eltöröltessék — Vilsonovo Mesto — Wilson városként egzisztált, majd lett belőle az akkortájt nem kevésbé komikusán hangzó Bratislava, könyvében úgy olvasunk, hogy közben az az érzésünk támad, ilyen város soha nem is volt, legfeljebb csak a mesében, egyszer rég... Az új ország, a Csehszlovák Köztársaság államkeretébe került, mintegy egymilliós létszámot kitevő magyar népcsoport Trianon utáni eszmélődésének és önmagára találásának legnagyobb akadálya, a lakhely szerinti területi elkülönülésből fakadó közösségi tudathiány volt. Ennek a területi széttagoltságnak, az új népcsoporti identitás kialakulására nézve két fontos jellemzője emelhető ki. Egyrészt e tájegységek korábban semmiféle szerves fejlődésből fakadó viszonyban nem lehettek egymással, hiszen minden területi egységnek kialakult a maga déli irányba mutató szerves, regionális kapcsolatrendszere. Másrészt ezt a szerves kapcsolatrendszert az új, mesterséges államhatár nemcsak kettészelte, hanem az így elválasztott részeket el is szigetelte egymástól. Ez a drasztikus beavatkozás az új határ mindkét oldalán zárványokat, kulturális és gazdasági szempontból is perifériává süllyedő területeket hozott létre. A magyar kultúra szempontjából ilyen zárvánnyá zsugorodik össze a szemünk előtt Jankovics kedves városa, az a Pozsony, amely épp a népek határán való elhelyezkedése miatt a magyar kultúra egyik kisugárzó központja és más népek (német, osztrák, szlovák, cseh/morva) kultúrájának befogadó állomása volt. A korábban Bécs szellemi vonzáskörében élő város, kényszerű elzártsága miatt, néhány év alatt a „mindenható Budapest” szellemi gyarmatává süllyedt vissza, mindenfajta önállóság nélkül, ugyanakkor együtt kellett élnie korábbi életének minden negatív hozadékával is. Jankovics mindezt efféle remekbeszedett mondatokkal érzékelteti: Bécsben „hadi marazmusban múlt ki a megvénhedt császárság és koldusszegényen hagyta hátra egyetlen terhelt örökségét, a marxizmust”. A magára maradt város, magára hagyott polgárai öntudatukban megtiporva szinte észrevétlenül vesztették el lábuk alól a magyar művelődés megtartó talaját, s nehezen akadtak olyan Jankovics Marcellhez hasonló apostolai, akik a sorozatos megaláztatások, megveretések, hátrálások időszakában a magyar kultúra terjesztésére szövetkezők táborát keresték volna. Jankovics érzékletes, szinte szociológiai pontosságú műben tárja elénk az ember szellemi méltósága felmorzsolódásának állomásait is. Ezek mindenekelőtt az egzisztenciális bizonytalanság, az ebből fakadó megfélemlítettség, az atomizál tság, a feleslegesség érzése, és az önfeladás, ahogy Jankovics írja, az elkallódás... De akik mégsem adják fel, azoknál is (az előbbiek következményeként) megjelent a sóvárgó „múltbanézés” és a „múltból élő” magatartás kelléke a kiúttalanság, a jövővesztés érzése. Pozsonynak a kezdet kezdetén kellett megtorpantam a gerincét. Az új államhatalom talált erre való eszközt bőven Jankovics jegyzeteiben hű krónikásként ír a pozsonyi magyarok kényszer-kitelepítéséről, letartóztatások
