Irodalmi Szemle, 2001
2001/7-8 - VISSZHANG - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában februárja, a kommunista hatalomátvételt követően, majd a „létező szocializmus” idején sem szűntek meg a kísérletek arra, hogy a nemzeti kisebbségek irodalmának, kultúrájának az anyanemzethez való kötődését megkérdőjelezzék vagy lazítsák. E téren akár a „jéghegy” csúcsának is mondhatjuk azt a szemléletet, melyet Dionýz Ďurišin, a jó nevű szlovák irodalomtörténész fogalmazott meg 1985-ben, a Madách Kiadó által megjelentetett Kontextus című évkönyvben. „Mivel a nemzetiségi irodalom az adott államközösség irodalmának szerves része, más nemzeti irodalmakhoz fűződő kapcsolatait annak az irodalmi komplexumnak a kapcsolatai határozzák meg, melynek teljes értékű alkotója”— írja Ďurišin. Tanulmányában más helyütt arra a következtetésre jut: „A cseh—szlovák irodalommal egységet képező magyar nemzetiségi irodalomnak a céljaiból és rendeltetéséből következik, hogy nem lehet a magyar nemzeti irodalom szerves része.” Ďurišin tanulmánya minden kétséget kizáróan figyelmet érdemlő és vitára ingerlő módon tárgyalja a kisebbségi/nemzetiségi irodalmak helyzetét, következtetései többségében helytállóak, tárgyilagosak, de tendenciózusak. Összefüggésrendjében megfér az anyanemzet irodalmi előzménye éppúgy, mint a „kétirodalmiság” vagy a nemzeti és nemzetiségi irodalmak közötti kapcsolat kutatásának a szándéka. Az 1945 utáni irodalmi fejlődést vizsgálva azonban olyan következtetésekre jut, melyek (a szocialista államok között kialakult politikai gyakorlatban jelenségként ugyan megtalálhatók) nemcsak leszűkítik a valóságot, hanem meg is hamisítják a „nemzetiségi irodalom” helyzetét. (Arról az irodalomtörténeti gyakorlatról van szó, mely — a „baráti országok” érzékenysége miatt (!) — nem a nemzeti irodalom részeként kezelte a nemzeti kisebbségek irodalmát.) Következtetéseiben Ďurišin „minőségileg új momentumként” kezeli a Kontextus címmel megjelenő évkönyv „létjogát” is, ugyanakkor politikai tendenciáktól sem mentesen ítélte meg az 1948 utáni változásokat, a „sajátosság- és önállóságtudat domináló mértékét”. Tanulmányában ugyanis ezt írta: „A csehszlovákiai magyar irodalom önállósága ... csupán ennek az irodalomnak az új csehszlovákiai politikai-társadalmi és irodalmi helyzetben betöltendő új feladatköre és küldetése felismerése által nyerhetett teljes jelentést.” A következtetés eleve téves, hisz az „államegység irodalmát” a magyar irodalom Cseh/Szlovákiában már csak azért sem demonstrálhatta, mert a magyar nemzeti közösség „államalkotó” szerepét a többségi nemzet — alkotmányjogilag! — a mai napig kétségbe vonjaP9) A „diszkriminációs szereposztás” beszédes és riasztó esete volt — többek között — az az arrogancia, ahogy az SZTA Irodalomtudományi Intézete kezelte és akadályozta meg a nyolcvanas években a cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonának a kiadását. A korabeli politikai gyakorlat és ezt a gyakorlatot szolgai módon kiszolgáló sajtóviszonyok miatt vitára vagy a kisebbségi irodalmat, könyvkiadást sújtó intézkedések bírálatára, elutasításra nyilvánosan nem kerülhetett sor. A konszolidáció éveiben (a magyar közéletben különösen!) a hallgatás „erénnyé” vált, a besúgás és a meghunyászkodás pedig „természete” volt azoknak, akik tehetségtelenségüket, „érvényesülési” igyekezetüket ilyen erkölcstelen eszközökkel tudták csak biztosítani. A sajtó és a kisebbségi politikai
