Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)
Koncsol László köszöntése lapcsinálásból. Az igazsághoz tartozik, hogy az átigazoló bizottság minden tagja becsült őszinteségemért; ők sem láthatták a dolgokat másként, de a pozíció, a nagyobb falat kenyér, a szólás lehetősége, a magasabb jogdíjak esélye, a család boldogulása az új hatalom szekerei (tankjai?) elé fogta őket. Tőzsér hamarosan elment a nyitrai főiskolára, s meghívtuk az egyetemről a végzős, magyar—angol szakos Zalabait, távoztával pedig (ő a Madáchba ment át) egy átmeneti időszak után, amikor ismét ketten maradtunk Dubával, Varga Imrét vettük magunkhoz harmadiknak. Ez már, ha jól emlékszem 1973-ban történt, én pedig 1974 végén váltam ki a szerkesztőségből. Addigra teljesen palackba gyömöszölték a szabad szellemet, s nem bírtam elviselni, hogy velünk bontatják le, amit nagy keservesen fölépítettünk. Akkor kezdtem meg első szabadúszásomat. * Tanítani kellene azt a szerénységet, mely a költői jelentkezésedet jellemezte. „Nem hiszem, hogy eddigi szövegeim ismeretében már okkal és joggal beszélhetnénk •költészetem—ről" — mondtad egy beszélgetés során (Confessio, 1987). A kezdés bizonytalanságait mások miért nem érzik? — Ma sem érzem magamat költőnek. Ha még vagy két érvényes kötetem közkézen forogna, talán nyugodtan vállalnám a minősítést. Költő Babits, József Attila, Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy: akiknek verseiből vér csorog. Későn kezdtem a lírát, amikor nem bírtam tovább a hallgatást. A pályán valójában a Csontok és egy kényszerűen, a pályatöréssel félbeszakadt kötetem anyagával indultam el. Valahol megírtam, miért nem szólaltam meg korábban, amikor a költők általában elindulnak a pályaíven. Azt a világot és magatartást képtelen lettem volna vállalni. Még tagadni is csak az tagadhatott, aki a mélyből indult, s belülről fordult szembe közegével. Tőzsér, Cselényi, Zs. Nagy, Ozsvald, Dénes György, Gál Sándor és társaik. Mindenütt úgy tanultam, hogy a munkadarabot becsülettel be kell fejezni, szög a csizmából, szálka a szekrényből ki nem állhat, s a gazdát tartósan kell szolgálniuk. Ilyenformán dolgozom szövegeimen, s ez okozhatja, hogy érett anyagként fogadják őket. * A nyolcvanas évek végén közölt verseid (Harag napja, Sermo supra sepulchrum) sejteni engedte, hogy munkál benned az „ahány jel, annyi végtelen" gondolata. Tavaly megjelent Csontok című köteted igazolta a gyanút. Mit mondanál erről a kötetedről? — A Csontok anyagának egy nagy kötet nyitó és záró részeként kellett volna megjelennie, de törzsanyaga nem készült el, csak kisebb hányadát őrzi egy iratgyűjtőm. Amikor a Lilium Aurum évek óta sürgetett, hogy adjak nekik egy könyvre való lírát, a harmadik vagy negyedik esztendő után magamba szálltam, s kiemeltem a dossziémból az anyagrészt, mely szüleim emlékét őrzi. Fentebb már elmondtam, hogy muzsikus szerettem volna lenni, s a Csontok két ciklusát a zenei rekviemek (gyászmisék) és a többtételes szimfóniák vagy szonáták formájában gondoltam el. Édesapám lelkész volt, s úgy éreztem, műfajválasztásom a stíluson belül marad. Valamiképpen minden földi dolog és tárgy, amit jelként is fölfoghatunk, az örökkévaló, a Teremtő felé mutat, őrá utal. Az anyaggal az anyag törvényeit is Ő teremtette, hogy a világ éljen,
