Irodalmi Szemle, 2001

2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)

Koncsol László köszöntése

mozogjon. Azt, hogy van túlvilág, tudom, mert vettem jelzéseit. Erről is írtam már, s ha lesz erőm, időm és nyugalmam, írni is fogok.

* A sorsközösség mindig fontos volt számodra, akárcsak a szülőföld és az anyanyelv varázsa. Hited szerint az eleve elrendelés súgja ezt neked vagy a magától értetődő emberi magatartás?

— Édesapám Isten és egy közösség szolgája volt, pásztor, aki sohasem hagyta el a nyáját. A háborút s a háború utáni kemény esztendőket is népünkkel együtt éltem meg, valószínűleg mindenkiénél keményebb próbák árvaság, menekülés, bújdosások, távolságok, numerus clausosokkal működő káderpolitika stb. között, szegényen: évekig téli felöltőre sem futotta. 1956 őszén hajszál híján elhagytuk az országot, de 1968-ban már eszembe sem jutott, hogy elmenjek, jóllehet tudtam, mi vár itt ránk, s még elég fiatal voltam, hogy harminckét évesen valahol az angolszász világban meggyökerezzem. Tudatosan vállaltam a csehszlovákiai magyarsággal való sorsközösséget: tudtam, hogy egy szellemi pályán mozgó embernek sem szabad innen elmennie. Kint tisztességgel megfizettek volna, jó munkámért ottani, civilizált szokás szerint jól bántak volna velem, s kinyílt volna előttem a világ, tapintva ismertem volna meg a világkultúra emlékeit, oszlopfőket és idolokat dédelgethettem volna, katedrálisokban ülhettem volna nézelődve napokon át, de ezt a felvidéki és anyaországi magyar otthonosságot sehol sem kaptam volna meg. Lehet, hogy én nem kellek sorstársaimnak, küszködnek napi keserveikkel, fütyülnek rám, de ők kellenek nekem az élethez. Lépésenként egyre tisztábban éreztem, hogy egy láthatatlan erő mozgat a pályán; így a dologhoz az elrendelésnek is köze kell legyen.

* Szerkesztői munkád során atyai barátságba kerültél Fábry Zoltánnal. Egy kapcsolat háttérvázlata című írásodban árnyalt képet adsz erről. Emlékezésed azonban meglepő gondolattal zárod: „... ha újra kezdhetném pályámat, tapasztaltaim birtokában csak messziről csodálnám és tisztelném Fábry személyiségét.”Miért, mi zavart a közelségében?

— Hisztériája. Levelezésünkből is látszik, hogy nehéz volt szót érteni vele, képes volt rá, hogy a legtapintatosabb érintést is tőrdöfésnek vegye. Sokan vissza is éltek túlzott érzékenységével s a távolsággal, amely a szellemi műhelyektől elválasztotta. Voltak dolgok, amikről az ember nem írhatott levélben, nyugodtan meg kellett volna őket beszélnünk. Aki a közelében élt, fölpiszkálta, Fábry tájékozatlanul, kérdezés nélkül, azonnal támadott, te pedig a tények és a háttér teljes ismeretében kapkodhattál, s vagy jól nyúltál bele az ügybe, vagy rosszul. Utolsó postaváltásunk emléke életem végéig kínozni fog, bár ma sem bánom, hogy levelemet elküldtem neki. Meg kellett lépnem a lépést, de válasza megrendített, s azóta sem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ez az affér okozta egyébként rég háza körül ólálkodó pusztulását.

* A kilencvenes évek elején ízléstelen támadás indult a „strázsamester” ellen. így utólag hadd kérdezzem meg, hogyan élted meg ezt a kommandós