Irodalmi Szemle, 2001

2001/6 - KONCSOL LÁSZLÓ KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „Megéreztem, hogy egy titokzatos akarat vezérel...” (Beszélgetés)

Koncsol László köszöntése

vedékek által pettyezett fehér vakolat fotóját szerkesztettük a lap borítójára. Emlékezetem egy hangyabolynyi mozgóképet őriz a baljóslatú napokról, de ennyi is bőven elegendő, hogy a légkört, mely szerkesztői pályámat is megjelölte, érzékeltessem. A megszálló páncélosok bevonultak a laktanyákba s az erdőkbe, a hegyek gyomrába, s kezdett kialakulni a szovjet fegyverek őrizete alatti rab élet. Dobost beszippantották az országos politikába, vesztére. Mi ezt nem így láttuk, csak Éva, a felesége, akivel egy évig, angol nyelvtanárkodásom idején naponta szót váltottam a Duna utcai iskola tanári szobájában, s hiába biztatgattam, hogy nincs mitől tartania, női ösztönével megérezte, hogy férjét Husákék ejteni fogják. Amikor ez valóban így történt, bántam és szégyelltem, hogy 1968 novemberében politikai szerepvállalásra biztattuk főnökünket. Ugyanakkor hívtuk meg Dubát a lap főszerkesztői asztalához; nála alkalmasabb embert nem találtunk volna a feladatra.

1969-től viszont a lapnak egyre szorosabb gúzsban kellett táncolnia. Jöttek az átigazolások, számonkérések. Tőzsér Minác egyszemélyes bizottsága elé került, s ügye simán, ásítozó unalomban, a sajtó lapozgatása közben zajlott. Engem Dubával külön-külön egy írószövetségi tanács faggatott. Átigazolásom hírét Csanda Sándor, a bizottság magyar tagja hurcolta szét, s amit kacarászva és elborzadva mindenfelé mondott, a fülembe jutott foszlányokból ítélve meg is felelt a valóságnak. Torkig voltam a rendszerrel, a helyzetbe juttatott kommunisták cinizmusával, s föltettem magamban, hogy nem fogok bólogatni, elmondom, amit az egészről gondolok. Fizetésem nem érte el a kétezer koronát, ennyit pedig, gondoltam, bárhol megkeresek, ha a laptól kiebrudal- nak. Két-három közleményünket kifogásolták, ezeket érveimmel pártfogásomba vettem, majd rátértünk a szovjet megszállás dolgára. Elmondtam, hogy nem látom indokát, itt reform zajlott, nem pedig ellenforradalom, a folyamatot a kommunista párt tartotta kezében, s állítom ezt, fejtettem ki, annak ellenére, hogy a folyamattal a szlovák sovinizmus parazsa is lángra lobbant, s magyarként kezdtem egyre rosszabbul érezni magamat az országban. A lovakat féken lehetett volna tartani, mert a helyzet 1945—48 óta megváltozott, s nem féltem a soviniszta kampánytól, csak megismertem és megutáltam azokat, akik karmesterei és kóristái voltak; végre tudom, melyik ismerősömben ki lakozik: Krisztus-e vagy az ördög. A megszállás egyetlen elfogadható indokául, mondtam, azt a tisztán katonai stratégiai megfontolást fogadom el, hogy volt egy üres zsák, Csehszlovákia, melyet dugig kellett tömni szovjet haderővel, hogy kapcsolatot biztosítsanak a német- és magyarországi megszálló csapatok és a Szovjetunió honi erői között, s közelebb férkőzzenek Ausztriához és Franciaországhoz. Ezen egy kicsit elvitatkozgattunk, Csanda segíteni próbált, azt hitte, naiv vagy bolond vagyok, vonalas válaszokat sugalmazott, s miután kitartottam véleményemnél, S., a bizottság elnöke elkáromkodta magát: „Az istenit magának! Főszerkesztője ezt írja...” — s fölolvasta a folyosón várakozó Duba lekötelező jellemzését. „Ha aláírja, beszélgetésünket ezzel a véleménnyel zárjuk le. Hajlandó lesz ezt aláírni?” — Olyan szép ez a szöveg, mondtam, hogy bár fele sem igaz, ellátom kézjegyemmel. így mondtunk búcsút egymásnak, és semmit sem kellett aláírnom, maradhattam a Szemlénél, amíg nem éreztem úgy, hogy elég volt a