Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - TALLÓZÓ - Monostori Imre: A Németh László-recepció története a „rendszerváltozás” után (tanulmány)
Tallózó évtizedes) szorongásos ideje. (Vö. Révész Sándor már említett „mélylélektani" konstrukcijával!) És éppen ennek a katarzis nélküli, elfojtott drámaiságnak a tényként előadott hipotézise a bizonyosság arra nézve, hogy Ungvári valóban Németh eredendő bűneként az egész életútját, az egész írói munkásságát végigkísérő és az azt motiváló etikai és lélektani tehertételként értelmezi és súlyozza ama bizonyos „magyar—zsidó kiegyezés” Németh általi állítólagos „felmondását”. Németh — mondja Ungvári — nem vetett számot múltjának eme foltjával, nem beszélt — műveiben sem — e „kérdésről”. Ezzel szemben viszont súlyos erkölcsi vétke miatt védelmet, sőt kompenzációt keresett és talált — 1945 után — a kommunista párt, majd — 1956 után — a kádárista hatalom védőszárnyai alatt. Ungvári Tamás legsúlyosabb következtetései a könyv végére maradnak. Az egyik „feltevése” szerint azért foglal el oly csekély szerepet Németh 1945 utáni életművében a „zsidókérdés” — beleértve a holokausztot is —, mivel nála nincs meg annak a feltétele\ „hogy az áldozatokat bűntelennek képzeljük, olyanoknak, akiknek önnön sorsukban felelősségük nincs. (...] Arról a pontról, ahonnan Németh László látta a »zsidókérdést*, nem lehetett rátekintése a Soá természetére.” (363. o.) (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Ungvári könyvében említetlenül marad egy Zimonyi Zoltán-tanulmány [is], amely a Sámson című drámát Némethnek éppen az e problémakörrel való szembenézéseként és — mintegy — vezekléseként értelmezi.68 Más kérdés persze, hogy Zimonyi sem tudja e hipotézisét filológiailag, szövegszerű adatokkal alátámasztani.) Ungvári Tamás — amolyan csattanóként — újra nyomatékosítja abbéli véleményét is, amely szerint „Szekfű tojásából [sic!] kikelve [...] az asszimilációt már-már visszavonhatatlanul Németh László mondta fel”. (384. o.) Ideológiai (politikai) célzatú, összefoglaló jelleggel (és érvénnyel) Ungvári azt is aláhúzza, hogy „Németh László [...] a mai átalakulás sikeres síron túli kalauza. Mintha kívánsága szerint rendeződnék minden — nem véletlen, hogy eszmei ősének tekinti őt a hivatalosság rangjára is számot tartó populizmus.” S hogy miféle „kalauz” valójában az utókor számára, arra könyve legvégén a szerző alfejezetcímekke! utal: eszerint a Kisebbségben című művével Németh László a „kulturális antiszemitizmus” magyar változatainak a klasszikus képviselője. (386—387. o.) Végül is fölöttébb tanulságos könyv Ungvári Tamásé a magyarországi „zsidókérdésről”. Leginkább a tekintetben, hogy — finoman fogalmazva — egyoldalú és elfogult. Vonatkozó részei úgyszólván tökéletes szintézisei mindazoknak a Németh antiszemitizmusát bizonygató sok évtizedes fejtegetéseknek, amelyek soha nem megérteni és elemezni kívánták a Németh által fölvetett, tehát kimondott, megnevezett problémákat (még hogyha azok esetleg túlzóak vagy kellően nem bizonyítottak voltak is), hanem azonnal elutasították, és a meglévő tényeket is — még a fölvetés pillanatában — nem létezőnek nyilvánították; a „zsidókérdés” meglétének vagy meg nem létének a firtatóit pedig antiszemitaként megbélyegezték. Van azonban — e különös könyv kapcsán — legalább még egy, úgyszintén
