Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Gion Nándor: Kevesebb, mint három perc (elbeszélés)

Gion Nándor

Csodálkozva és tanácstalanul néztünk egymásra Dominikával. Nekem semmi kedvem sem volt átülni a szomszéd asztalhoz, ha tehetem, mindig nagy ívben elkerülöm a likőröktől lerészegedő ismeretlen nőket, még olyankor is, ha elegánsan öltöztek.

— Nem szeretem, ha idegenek letegeznek — dünnyögtem magam elé.

— Sohasem értettem ezt a mániáját — mondta Dominika. — A hölgy bizonyára csak engem tegezett le, és engem ez egyáltalán nem zavar.

— Üljetek át hozzám — kérlelt most már hangosabban a szomszédunk.

— Bajban van szegény — súgta Dominika őszinte részvéttel. — Talán segíthetünk rajta.

Áttelepültünk hát a szomszéd asztalhoz, én rosszkedvűen és kelletlenül, Dominika viszont segítőkészen. Az elegáns ismeretlen nő megtörő! te a szemét, italt rendelt mindhármunknak, majd bemutatkozott.

— Márún Barbara vagyok. Leánykori nevem Czígel. Cézével.

Dominika is bemutatkozott, én meg azt mondtam:

— Odalent a Délvidéken, mármint az országhatáron túl, elég sok Barbarát ismertem. Eredendően ugyan Borbálának hívták valamennyit, de fiatalos hevületükben Barbarák lettek, ez előkelőbben vagy szlávosabban hangzott, így próbálták belopni magukat az uralkodó nemzet szívébe. De amikor arrafelé kezdett eldurvulni a világ, gyorsan visszaváltottak Borbálára, csakhogy addigra megöregedtek és megfonnyadtak.

— Engem sohasem hívtak Borbálának — mondta Márún Barbara. — A férjem is Barbaraként ismert meg. A férjem egyébként szíriai üzletember, Márún Mikháil a neve.

Megveregettem Barbara bal karját.

— Jó nevű üzletember lehet, amennyiben ezek a súlyos fémkarikák aranyból vannak.

— Színaranyból — mondta büszkén — Én csak színarany ékszereket viselek. Otthon még ennél is több van. De azokhoz már soha többé nem nyúlok.

— Miért? — érdeklődött élénken Dominika. — Én is nagyon kedvelném a színarany ékszereket, csakhogy...

— Mikháil egy komisz kandisznó.

— Bőkezű komisz kan disznó — pontosítottam.

— Mától kezdve látni sem akarom. Ha elmondanám, hogy mostanában hogyan bánik velem.

Leintettem.

— Ne mondja el. Elképzeljük magunktól.

Barbara rendelt magának még egy pohár likőrt, és folytatta panaszát.

— Pedig négy gyönyörű kislányt szültem Mikháilnak, mégis komiszul bánik velem. Tegnap hátrakötözte a kezemet, dróttal kötözött meg.

— Ha a gyönyörű lányok mellé szülne neki egy csúnyácska kisfiút is, Mikháil esetleg visszafogná komiszságát.

Barbarának ismét könnybe lábadtak a szemei.

— Én Norbit szeretem — mondta remegő szájjal. — De Norbi elhagyott.

— Norbi bizonyára az a zsíros fejű strigó, aki az imént eltűzött innen — mondtam megvetően.