Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Gion Nándor: Kevesebb, mint három perc (elbeszélés)

Kevesebb, mint három perc

— Ne beszéljen így Norbiról — kérlelt Barbara. — Ő nem strigó, hanem a férjem sofőrje, és nagyon szeret engem.

— Akkor miért hagyott el? — kérdezte Dominika.

— Fél a férjemtől — sírdogált Barbara. — Mikháil kegyetlen ember. Csúnyán elbánna Norbival, ha tudomást szerezne a viszonyunkról.

Ezután igen aléltan és bánatosan újabb italokat rendelt, én pedig kezdtem kellemetlenül érezni magam.

— Fizessünk, és menjünk innen a fenébe — mondtam idegesen.

Márún Barbara degeszre tömött pénztárcát vett elő táskájából, fizetett, a pincérnek, bőséges borravalót adott, sok pénz volt a pénztárcájában. Okkal idegeskedtem. A gyűrött törzsvendégek már régen felfigyeltek az aranygyűrűkre és karkötőkre, és most a pénzt is meglátták.

— Menjünk haza — mondtam sürgősen. — A mai világban nem tanácsos aranyat és pénzt mutogatni koszolódó kocsmákban.

— Nem megyek haza — tiltakozott Barbara. — Soha többé nem akarom látni a férjemet. Dróttal kötözte meg a kezemet, és egyéb szörnyűségeket is művelt velem...

— Mi lesz a kislányokkal? — kérdezte Dominika.

— Édesanyámnál vannak. Ő majd gondoskodik róluk.

— Elviszünk édesanyádhoz — ajánlotta Dominika.

— Mikháil ott gyorsan megtalálna.

— Menjünk már a francba! — mondtam dühösen.

Dominika felemelte a kezét, igyekezett megnyugtatni mindkettőnket.

— Majd én intézkedem. Ismerek néhány csöndes panziót.

Azzal már intézkedett is. A pincérrel taxit hívatott, Márún Barbarát kitámogattuk vagy inkább kivittük az utcára, lábaival engedelmesen kalimpált kettőnk között néhány centivel a járda felett. Beültünk a taxiba, Dominika csak annyit mondott a sofőrnek:

— Napnyugta.

Valahol a vasúti töltés mellett van a Napnyugta, kétemeletes, vedlett falú panzió, nem kimondottan vendégcsalogató látvány, de feltételezem, hogy Dominika már többször járt itt, rábízhattuk magunkat. Kiemeltük Barbarát a kocsiból, és besegítettük a házba. Az ajtó mellett sokat tapasztalt öreg portás ült, kedvesen rámosolygott Dominikára, de amikor megtudta, hogy a félig áléit Barbarát szeretnénk nála elhelyezni, sajnálkozva széttárta karjait, és közölte, hogy nincs üres szobájuk.

Visszamentünk a taxiba.

— Túl korán megmutattuk a személyzetnek — mondtam bosszúsan.

— A Ligeti Lugasban majd másképpen rendezzük el a dolgot — biztosított Dominika.

A taxis értett a szóból, vitt bennünket a Ligeti Lugasba, ami háromemeletes, legjobb esetben másfél csillagos szálloda egy kis park mellett. Barbara csöndesen bóbiskolt, mire odaértünk, Dominika megpaskolta az arcát.

— Adjál ötezer forintot,

Az asszony felnyitotta a szemét, és készségesen elővett táskájából ötezer