Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖNYVRŐL-KÖNYVRE - Szirák Péter: Nyelv által lesz.
KÖNYVRŐL-KÖNYVRE édesapámék látták, hogy a török nem enged a negyvennyolcból, olyan erős ostromgyűrűvel vették körül, hogy oda még a madár sem repülhetett be, se nyelvhal, se puliszka, se rántott hús.” Az 51. számozott mondat így kezdődik: „Édesapám — kellő és tapintatos előkészítés után — a szokásosnál korábban kelt föl, hogy még a szelet kenyér levágása, az eszéki híd fölégetése és az Agrobank vezetői elleni büntetőeljárás megindítása előtt elugorjék át Pozsonyba, az országgyűlés színhelyére, az új, készülő Magyarország kohójába, a szeretőjéhez.”, a 209. „mondatban” egymásra vetülnek 1912, 1956, de akár 1989 eseményei is. A 71. „mondatban” együvé kerül az osztrákok által 1621-ben elfoglalt heidelbergi könyvtár, az „édesapám” vezette Vatikán és a Varga Jocó bácsi vezette tehenészet (persze itt meg kell jegyezni, s ez a két „könyv” kapcsolatáról is elárul valamit, hogy az itteni önkényes képzettársításon és a felsorolás retorikai automatizmusán alapuló textuális kapcsolatot utóbb a Második könyvben az apa által énekelt „Putakesz, Putakesz” kezdetű dal egyik szava, a „cupfol” ideértése motiválja, forgatja majd vissza a történelmi diskurzusba, a deklasszálódás motívumkeretébe). A különnemű társítása egyébként is fölfüggeszti az igazolhatóság trópusát, az episztemológiai érvényesség igényét a lehetségesség, a potenciális jelentések iránti előzékenység váltja fel: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” (9.); „Noha a valóságból teremtette, mégis regényként kéne ezt olvasni, és se többet, se kevesebbet nem követelni tőle, mint amennyit egy regény tud adni (mindent)”. (331.) Az apa-fiú kapcsolat bizarr taxonómiája („szövegapák”, „apafogalmazásigény”, „apalajstrom”) az egyes szimbolikus reprezentációs modellek elvi egyenértékűségét, felcserélhetőségét viszi színre. Az olvasó bizonytalanságérzete fölerősödhet, amint megtapasztalja, hogy az emlékező kompetencia miképpen dekonstruálja magát az emlék megsokszorozó „szétírá- sával”, s az emlékezésnek a (jellegzetesen) nyelvi referencializálhatóságra irányultságával: „Ám lehetséges-e vajon, hogy a világ attól lesz olyan, amilyen, mert azt gondoljuk róla, amit?” (20.); „Azt állítod, hogy a dolog a dologról való beszéddel azonos?” (67. vö. 70., 97.) A Harmónia önszemlélő apparátusa az emlékezés konstruktív jellegét és ezzel összefüggő negatív aspektusát — éppen a meg nem szólaltatott, feledésbe merült emlékek jelentőségét — is hangsúlyozza: „Lehet, nem is annyira emlékezetembe idézem, mint inkább felfalom a múltamat, én — aki olyan vagyok, amilyen most vagyok — kisajátítom önmagam. Létezni annyi, mint múltat fabrikálni magunknak.” (364.); „Rémlik, törte apám hosszan és mindhiába a fejét, hogy a legszentebb dolog mégis az, amire nem emlékezünk.” (9.); „a közös emlékezet nem sziklára épül (...), hanem ingoványra, arra a poshadt, tőzeges, gázoktól sziszegő, lidérces pocsadékra, melynek halál a neve.” (570.) A Második könyv szerkezeti és narratív-diszkurzív jegyei szorosabban kötődnek a családregényi konvencióhoz és sok tekintetben megengedik a hanyatlástörténet olvasási alakzatának aktualizálását is. Az Egy Esterházy család vallomásai olyan történetként olvasható, amely a huszadik századi történelem virtuális (akár integratív) „háttérszövegét” is dinamizálja. A megsza- kításos elbeszéléstechnika itt mérsékeltebben jut érvényre, az életrajziság metonimikus és szinekdochikus rendje (időbeli egymásutániság, a hely
