Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KÖNYVRŐL-KÖNYVRE - Szirák Péter: Nyelv által lesz.
KÖNYVRŐL-KÖNYVRE meghalt,, ezek voltak az utolsó szavai: Mehr részecske. Vagy hullám. Na ja.” (A preformált nyelvi sémák, az eltérő történeti indexű és szociális vonatkoztatott- ságú regiszterek textuális egymásba szövődésének jelentésképző potenciálját alighanem csak egy terjedelmesebb írás mutathatná be, az itteni részletben „apám” előbb egy tizenkilencedik század eleji fizikai kísérlet élettelen és mégis élő tárgya, utóbb kujtorgó férj, akinek „megfigyelhetőségét” a huszadik századi fizika ismeretelméleti belátásai értelmezik, mint ahogy utolsó szavaiban is kontaminálódik e szótár Goethe nevezetes „Mehr Lichtf’-jével.) Az egyes szám első személyű birtokos személyraggal mégis csak pozícionált beszélő narratív jelentőségét csökkenti az egész könyvben fontos szerepet kapó tekintet-meta- fora, amely a múltat kérdező szöveg „témáját”, az „édesapámat” hol mint változó látószöget értelmezi („ő nem valaki, akivel itt majd minden megtörténik és történt meg eddig is, nem személy, hanem pusztán egy tekintet.” 207.), hol ezzel összefüggésben — akár egy önszemlélő metaforaként — mint az eredet elé lépő hasonmást: „nem is az, hogy nincs, nem létezik, mert ezt már másszor is gondolta, és az nem vitt semmire, túl irodalmi gondolat volt, hiába élte át becsületesen, teszem azt, hogy őt csupán álmodja valaki, vagy hogy ő eleve egy utánzott, klónozott (...) Ő szavatolná mások létezését a tekintete által” (330.) Az Első könyv „édesapám’-lajstroma (lehetséges szerepváltozatok) egyszersmind az egymást átszövő műfaji technológiák, szövegtípusok (mese, anekdota, vicc, rövid történet, életkép, rendőrségi jelentés, a montázs különböző formái, a regény és a történelmi memoár egybeszövése stb.) lajstroma is. A történéseket nem valamely nyelvet előző konstelláció, hanem a nyelvi konvenciók, a közvetítő rendszerek generálják, a struktúrák szétíródása és az össze-nem-illés vonatkozásában különösen fontos szerepet játszanak a gyermeknyelv és a mese konvenciói (vö. pl. 222. 270.), de a közbejövő diszkurzusok között — más mellett — a történetírás, a pszichonalízis, a Biblia és a musical is megtalálható. A nyelvi kirögzülés performativitása vagy éppen (a névhez fogható) üressége, nemegyszer diszkurzív önkénye különösen az Első könyiben mutatkozik meg a szólások és aforizmák nagyon gyakori játékba léptetésénél („Ez nem a Csáki szalmája!” 17.; a török nem enged a negyven- nyolcból 21.; „A történelem csöbrök és vödrök váltakozó sora”; „mindenik kutya olyan, (...), hogy jön még dér rá” 22.; „A történelmet a győztesek írják.” 29.; „Ruhát cserélt apám, de szívet nem.” 30.; „indogermán az indogermánnak nem vájja ki a szemét” 31.; „aztán lábuk kél. Gallyra mennek.” 132 stb.). Részben a narratív és diszkurzív rögzíthetetlenséggel függ össze a Harmónia egészének (változó mértékben) meghatározó jegye, a kitalált és a megtörtént textuális egybefonódása, a valóság és az imagináció fölcserélhetősége. A hangsúlyozottan fikcionált szövegvilágokba a történeti emlékezet révén azonosítható elemek (személyek, dátumok, események) lépnek be és viszont. Ennek az eljárásnak a része, ahogyan az Első könyvben az eltérő történeti világokat referáló szavak egymás mellett szerepeltetése, kölcsönhatása elszakítja az elbeszéléselemeket történeti vonatkozásaiktól, az illető szakaszt lényegében eltávolítja a történetileg konkrét indexű elgondolhatóságtól és ily módon kivonva azt a „történelemből” egy „episztémén túli virtuális tapasztalatában” (Kulcsár Szabó Ernő) részesít. A 21. oldalon azt olvassuk: „Mikor
