Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Esterházy Péter: Fuharosok (részlet)

Kortárs magyar irodalom

velem. Ujjai sárgák a nikotintól, karja szeplős, sarkán a bőr kemény, mint a kő. Én úgy vagyok kövér, ahogy a hold ezüstös, mondja.

Ó, kicsikém, lehelte, széles arcán könny futott le, széjjelázik a festés, szipogott rögtön dühösen, öltözz a vasárnapi ruhádba, vedd föl gyöngyös nyakéked, és főként vegyél friss bugyit, kis bestia! Jó: ez a boldog felelet,

Mennyire csodáljuk anyánk szókimondását, azt az egyszerűséget és lendületet, amellyel beszédje homályos céljára tör, mennyire értem ilyenkor őt! Mosdj, mondotta, a többi megy magától, és nevelésem számára befejeződött. Egy időben lejártunk a faluba — a grófnőhöz, édesanyánk csak így említette, a grófnő, valóban, tapasztalt, világot látott, okos asszony, járt már Pozsonyban, Szabadkán és Pesten is — szánalmat érzek azok iránt, akiket egyetlen évszázad is elrémít, vagy akiknek szeretete nem ér túl egy ország határain, ő azután pompásan értett ahhoz, hogy a nap esetlegességeihez egészen természetes módon kapcsolja kommentárjait, amelyek immár személyesen reánk vonatkoztak, főként rám, okulásomra, épülésemre.

Mutasd magad, mondta az első alkalommal, arcomat hűs, kemény kezébe fogta, jó pofid van, jó kis pofid van. A feledhetetlen kirándulások! A ropogós kenyér meg a nyikorgó elemózsiáskosár: zajok, abrosz a füvön, fehér, zöld — zöld — Az ég, a tenger: sűrű élő réteg, ahol nyüzsög és tovafut az élet... Elámulok, mily csodálatos formájú a sirály és hogyan repül. Hogyan készült ez a repülő hajó? Sudár nővéreim tündököltek a napban, forgatták selyem napernyőiket, megyünk gombászni, kuncogták, hunyorogtam és szédültem a sok, nehéz fénytől, gombászni megyünk, a hosszú, öldöklő bolyongás a remegő, augusztusi árnyak közt — és nem volt ritka, hogy hirtelen lekaptuk fodros ruháink, hogy megfürödjünk a patakban, s miközben mi tomboltunk, kényünk szerint pillanatonként teljes egészünkben átváltozva, vadócokból szelídek — a grófnő, ő magas nyakú, nyár, nyár, fekete, zárt ruhájában változatlanul mintegy őrzött minket, szája körül a ráncolt mosoly mutatta: tisztában van szerepével: s ez olykor talán fáj neki. A grófnő! A parton wolfram sisak, benne merített méz és kátrány. Nénéim majd nyűgösek lettek, és beszélni kezdettek szépen és megrendítően az unalomról — hogy semmi sem olyan elviselhetetlen az ember számára, mint a szenvedélyek, ügyes-bajos dolgok, szórakozás, iparkodás nélküli teljes tétlenség. Ilyenkor átérzi semmi voltát, elhagyatottságát, elégtelenségét, függőségét, tehetetlenségét, ürességét. Lelke mélyéről azonnal rátör az unalom, a gyászos hangulat, a szomorúság, a bánat, a bosszúság, a kétségbeesés.

Jó kis pofid van — nem féltem senkitől — én nem tudtam, mi az a félelem

— semmi sem olyan értékes, mint ami te vagy másokban, és a többiek tebenned — Fent minden csak egy! Fent minden csak egy! Járásra is kitanítottak, veres selyemszalagot gurítottak nénjéim a kertben, s nekem, mint keskeny gáton, melyet álnok hullámok ostromlanak kétfelől, kellett végigmennem ezen, ők meg rajongva kiabáltak, még a grófnő is, bravó, Zsófika, nézzétek, milyen ékes a farocskája, s hogy rázza a bestéje!