Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - TUDOMÁNY - Kovács Sándor Iván: Felföldi barokk remekíró: Gyöngyösi István (tanulmány)
TUDOMÁNY Kovács Sándor Iván Felföldi barokk remekíró: Gyöngyösi István Rosszkedvűnk telét, a vizsgaidőszakot követően a II. félév első barokk irodalmi szemináriumán a pesti egyetemen néha egy papírcsík jár körbe ezzel az idézettel: „Tulajdon vérének borúi bíborában.” — írják rá: ki írta, vagy honnan fordította. A válasz rendszerint ez: Arany János, vagy az ő /fora/eí-fordítása. Arany valóban szerette ezt a verssort, és talán még a magáénak is elvállalta volna, mert Gyöngyösi István című esszéjében (1863) a költő dikció példái között (a zárójelbe tett megfejtésekkel együtt) ez is ott van: „Tulajdon vérének borúi bíborában” (az öngyilkos); „tapsoló szív” (örvendő); „Tolla vitorláját a szél hajtogatja” (süvegnek); „Déllel játszó nap ragyogványi” (délibáb). Az öngyilkos különben Thisbe szerelmes társa: „Búskodik Pyramus egy nagy fa aljában,/ Ereszti végtére tőrét ágyékában,/ Tulajdon vérének borúi bíborában” (Kemény-eposz, II, VI, 34). Gyöngyösi-sorok „dictióját” ízleltető Arany azzal minősíti kis példatárát: „Az efféle Zrínyin kívül szokatlan volt az akkori költészetben.” Ez a költészettörténeti rang, ez a Zrínyi melletti hely a Gyöngyösié: a magyar barokk költészetnek ő a betetőzője; ahogyan Gyöngyösi Zrínyitől tanul, akképpen tanulnak tőle a barokkot bevégző XVIII. századi mesterkedők, de még a legnagyobb, Csokonai is kijárja ifjúkori átírásaival a Gyöngyösi-iskolát. (Csokonai édesanyjának kedves költője ugyancsak Gyöngyösi volt: hosszú részeket tudott belőle könyv nélküL) Mint Corneille és Racine között vonnak párhuzamot a franciák, úgy játsszuk ezt a „nemzeti társasjátékot” mi is Zrínyivel és Gyöngyösivel. Már Kazinczy óta, aki tervezett egy Paralelát, amely „Zrínyit, a Virgil és az olasz epikus Tasso tanítványát és Gyöngyösit, az Ovidét” összehasonlította volna. Nagy kár, hogy ez a Paralela végül nem készült el, de bírjuk Arany tanulmányát, a Zrínyi és Tassai (1859) és a négy évvel későbbi Gyöngyösi Istvánt, amelyekben megvetette alapját a hagyományossá vált Zrínyi—Gyöngyösi összehasonlításoknak. Horváth János ezen a csapáson indult el, amikor A magyar irodalom fejlődéstörténetében (1923) további párhuzamokkal gazdagította Arany Gyöngyösi-tanulmányának megfigyeléseit, miközben koncepciójától egy tapodtat sem távolodott. A Zrínyi—Gyöngyösi költőpárban megtestesülő Vergilius- és Ovidius-arche- típus — mutatis mutandis — fejlődéstörténetileg a Tasso—Marino jelenségnek felel meg; a heroikus-monumentális-fenséges Zrínyi és a hedonisztikus-deko-
