Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Esterházy Péter: Fuharosok (részlet)
Kortárs magyar irodalom intésére kocsisa hőkölve állítja meg a fogatot, sárga mind az istráng, terpeszben áll már a gazda, kacsint kire büszkén vissza szolgálja, s föl, föl, ide mutat föl szobánkra — rám ragyogott egy tekintet, és surágzatában megpattant az a kagyló, amelyben szunyókált szívem. Nyihogtak, kapáltak a lovak, porlik a jeges udvar. Hajnal: mindenfelé nyomok; ki tudja. Reszket a test, nénjéim nyüszítése őrült erőt ad, dac, félelem, korlátozás nélküli érzés fog el, ujjongás — az ablaküvegen pára szeszélyes nyoma, vékony hálóing összemarkolva a hasnál, gyűrődés meg szorítás, igen, reám néz, bundája harangként himbál. Voilá votre mórt, monsieur!*, kiáltottam lelkesen. A tornácon anyánk — édesanyánk, ki úgy üvöltöz az ebekkel, mintha neveletlen kölykeivel, velünk. Szobánkban újra sötét, szúrós, veszett sötét — szerencsétlen, szerencsétlen ostoba, gajdolták nővéreim, ágyukba visszabújtak, és alvást színleltek. Kérlelni hiába kérleltem, hadd feküdnék közétek, szegény, álmos leányok, az alvást, azt tettették; ölelni akartam, s nem lehetett. Ölelni akartam, s nem lehetett. Titeket gyűlöltelek, ugyanevvel a szívemmel, és gyűlöltem a tért, amely körülvesz, a szobánkat... A szobánk! Ó hányszor reggelente a sok ébredés nénéim forró és puha hasán! Az enyém nem: ha megtapogatom, izmot érzek és csontot, izmot, csontot. Nénéim szépek, akit szeretek, szép, ámulva lesem őket, forgásuk tükreink előtt, morcos szépítkezéseiket — púder szitál, mint a por lapulevélre — s egy ujj azután, ha már magában, járatokat rajzol az üvegre, nehéz ákombákomokat. A cippeket olykor én húzhattam hátukon föl, féltem, becsípem alabástrom bőrüket. Estére arcuk színtelen lett, ők szótalanok, hallgatag ültek ágyuk szélén, kezüket ölükbe lógatva. Én ekkor eléjük térdeltem, eloldoztam a szalagokat, eloldoztam arcaikat, eloldoztam a tekinteteiket, fejemet fáradt ölükbe fektettem, onnét simogattam hátukat körökben, egyre följebb, nyújtózva, zihálva azután melléjük kuporodtam, libabőrös karjukat dörzsöltem — testvéreim! — kézfejüknek hagyma- és parfümszaga volt, végül a hajukat, amelyről addigra lefoszlottak a göndörödések — sörény és haj — egyenesen, simán, gyanús fénnyel feszült hátra, vékony, piros, sárga vagy fekete befőttesgumival célszerűen megkötve, eloldoztam ezt is, és babusgatva hajukba túrtam. Bábuk, mozdulatlanul úgy tűrték. Levetkeztettem őket, ruhájuk ragacsosan tapadt a testükhöz — ágyukat testemmel előmelegítettem, ők átkarolták egymást, lezárták szemüket. A nap szerencsésen véget ért, mondottam a szívemben, kicsi Zsófi, kicsi Zsófi, suttogják, és úgy alszanak el, mint akik meghaltak. De reggelre forró volt és pihés a hasuk, és orcám köldökükön melegedett ismét ébredéskor. Korgó gyomruk ezüstzene. Jaj nektek, kutyák! Beszakadó vasmellények, lóhalál. Tavasszal már fű és kikerics nő fölöttetek, meg kakasmandikó, szövegromlás, mi ez a zaj? Szarvasbogár-mennydörgés, feleltem. Az ajtóban, és fény újfent, édesanyánk oldásul, szép kövér teste rózsaszín világlott, szeretni jó, mert a szeretet nehéz, hozzárohantam, hevesen átöleltem, fejemet mellei közé fúrtam — túlzások, saját maga, a meggypiros rúzsok, a vastag zsíros festékek, erős szagosvizek, ha csak ránézek, úgy érzem, gazdag vagyok, s nem történhetik baj
