Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Esterházy Péter: Fuharosok (részlet)

Kortárs magyar irodalom

értelmében mellbevágó írás, mint a Csáth Géza fantasztikus élete. Mind helyett egyből idézünk:

„Örkényről jut eszembe, hogy Czeslav Milosz valami olyasmit mondott a nyugati és a keleti értelmiségi közti különbségről, hogy az előbbit úgy igazán nem rúgták seggbe, ellentétben az utóbbival.”

Esterházy Péter

Fuharosok

(Részlet)

Hát megjöttek! Hát megjöttek a fuharosok. Az ő kurjantásaik verik szét a hajnalt — szakadt, szürke, nyűtt — a csend törékeny és üres. Láttam nővéreim rettenetes arcát! — ádáz! ádáz! — Drágáim, az istenért, de hát mi történt? A spaletták vékony résén a meghajszolt lovak habos zablái — az ifjonc kocsisok a bakon, ők, ők kurjongattak hidegtől rózsás arccal, miközben előrehajolva kacéran kormányozták lovaikat. A gyeplők lengtek ide s oda, a kicsi jég csilingelt a vaspántos kerekek alatt. Itt! itt! — Csatakos virradat! Az óra hangosan ketyegni kezdett, szorítsd a combjaid közé, rivallták nénéim, és csavard a szoknyádba azt a rohadt órát. Most a csend a legfőbb szükségünk. A fuharosok, ők a kocsik hátuljában hevertek, nyugodtan, fáradtan, mint az urak vagy a hegyek. Súlyos bundákban! Mellettük tűnik ki, mily vékony a sok nyikhaj kocsislegény, ritkás hajacskájuk szánalmas, kockás sildes sapkájuk kopott, fülük eláll, kézfejük lila meg szederjes a fázástól. Haloványságuk neve: sápadtság. Foguk, ha megvillan is, ahogy nagy garral farolnak a kocsikkal a kanyarokban hangoskodva viháncolván, de mi ez a farkasprém bundákhoz képest? Ki az itt, akinek izegni-mozogni kell? A fuharosok — tárgyak, úgy — szálfateste nekidőlt puha kukoricacsuhénak, szájuk előtt gőzölgött leheletüktől a sárga levegő, akárha szivaroztak volna. Arcuk széles, szakállasak szinte mind, de nem barátságtalanok, a legkevésbé sem! — a távoli saroglyákból össze-összenevetnek, hangtalanul és röviden. Értik egymást, látom én. Combjuk daliás, a nadrág csak szűk lehet.

Jó kutyáink vicsorítva őrjöngtek örök láncaikon, de félelmet nem gerjesztettek senkiben: a legények nem bosszantották őket, és a fuharosok nem adtak visszavonhatatlan parancsot. Lehet, duzzogva hanyatlottak prémjeikbe.

Arcotok, nénéim, kinyílott, de miért virágzik haragot? — Miért vonnátok így engemet, lekaparva az ablakról? — körmöm hiába kapaszkodik — zöld, éles festéklemezek — te kis béka, miért sziszegték? kis béka, takarodol! — és a dulakodásban széjjelcsapódó spaletta zajától rémülten mért ugrottak hátra? Milyen fény. Már értitek, miért repes titkosan szívetek, ha közeledni láttok? Tiszta hang szállt a csöndön át, világos színfolt húzódott át a kristályon, fény áradt szét a szem mélyén, amelyet... Hihetetlen szivárvány, szinte valószínűtlen frissesség simította meg a szememet. Éket ver belém a fény, a fényes lovak, a pára, a hang, a zörej, a fagyott sár, a zord magtárak körben. Szívecskéim, miért lapultok a falhoz? Legyetek boldogak, nem kell e gőg, a rémület.

Fenséges ember, termetes fuharos, ekkor emelkedett fél térdre szekerében,