Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Jela Mlčochová: Csak nem kell félni! (novella)

Csak nem kell félni!

Egyik napról a másikra mindenkinek megélhetési gondjai lettek. A pénz, ami pontos rendszerességgel megvolt, akár megszakadtál a munkában, akár szunyókáltál, sokak számára elapadt.

Martina számára is. Kétgyermekes édesanyaként elsők között mondtak fel neki. Tulajdonképpen nem is ismerte ki magát a jogszabály körmönfont előírásaiban, amelynek alapján elbocsátották.

Eljött az a reggel, amikor már nem kellett munkába mennie, helyette a városba ment, ahol az újonnan létesült munkahivatal székelt. Elintézni a munkanélküli segélyt. Tanácstalanul fürkészte a barátságtalan külsejű szürkésfehér épületet, amelyben évekig a járási hivatal működött. Olyan volt ez, mint ahogy az első köztársaságról szóló filmekben látta. Kirúgták, elbukott. És most mi lesz, engedélyt kap a koldulásra?

Ahogy elintézte, benézett Évához. Biztosan ad valami jó tanácsot, hisz ügyes, mindent el tudott intézni.

Otthon találta.

— Már csak félállásban vagyok — mondta Éva komoran. — Ha nem tetszik, máris mehetek. Úgyis privatizálni fogják az üzletet — mondta szótagolva az új, eddig ismeretlen szót, majd öntött magának meg Martinának is egy pohár whiskyt. — Menjenek a pokolba! — jegyezte meg aztán kelletlenül. — Fütyülök a szaros ékszereikre!

Biztosan talál majd magának jobb helyet, minden kétséget kizáróan, vélte Martina. Csak neki is segítene! De nem szólt semmit. Éva nem volt a szokott formájában. Lehet, hogy ez a pohár whisky sem volt az első...

— S most itthon fogsz ülni? — hördült fel a férje.

A vállát vonogatta.

— Munkanélküli vagyok — vágta rá aztán. — Meg kell szoknod.

— Más munka után kell nézned! — állapította meg a férje. — Csak az én fizetésemből nem élünk meg.

— Gondoskodom az otthonról — javasolta. — A gyerekeknek nem kell óvodába járni, meg aztán alighanem úgyis becsukják.

— Az én fizetésem nem elég a megélhetéshez — ismételte emeltebb hangon a férje.

Csak most értette meg, mit is akart ezzel tulajdonképpen mondani. Nem elég a megélhetéshez. Tényleg. Lehet, hogy éhen halnak. Most minden lehetséges. Egyszeriben belecsöppentek a kapitalizmusba, vagy nem? S ott az emberek állítólag éhen halnak az utcán, legalábbis erre tanították őket az iskolában.

— De hát... nem maradhatunk így magunkra, gondoskodni kell... — vetette ellen habozva.

— Aztán ki fog? — fintorgott a férje. — Mondd, ki?

— Az állam — mondta lehangoltan. — Mindig is így volt... Segítenek...

Eszébe jutott a munkahivatal. A csupasz folyosók. A várakozók hosszú sora.

A zavarodott, hitehagyott arcok.

Munkanélküliség. Csak a televízió képernyőjéről ismerték mindannyian. És most ők maguk is...

A vánkosába bújva átsírta az éjszakát. Gondoskodniok kell rólunk, ismétel