Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Nobel Iván—Erdélyi Erzsébet: „Úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok” (beszélgetés)
a saját korával. A „nyomozás” az író kíváncsiságával kezdődik, melyet az egyre részletesebb és pontosabb megismerés láncreakciója követ, melyben feltárul a példázat bizonyos időfelettisége, tehát időszerűsége általánosítható. Nyilván nem az életüké, hanem a gondolkodásuké, az erkölcsi alapállásuké, a jelenkorunk hasznára kipárolható eszméké. Az értelmi megismeréshez hozzákapcsolódik az érzelmi azonosulás is. Egy érzékeny és vájtfülű pesti kritikus Mikes-könyvemmel kapcsolatban ezt írta: „Más is ismerheti úgy Mikest, mint Veress Dániel, ő azonban olyat is tud, amit csak kevés, Mikes világának a bensősége mintha a maga élete volna. Ezért a könyv megcélzott olvasóját épp szíven találja.” * Misztótfalusi Kis Miklósról írt monodrámájába, A megtévesztett-be beleszóltak saját életének eseményei, konfliktusai is? — Vallomásos jellege elárulja, hogy igen. Igyekeztem — ami sajnos nem került nehézségbe — korával és sorsával azonosulni. Nagyon alaposan átrágtam magam Erdély történelmén, s bár tudom, hogy események, helyzetek mechanikusan nem ismétlődnek, históriánknak, s talán minden históriának van egy „állandója”, néhány ismétlődő sajátossága, nem utolsósorban az egyén életének vonatkozásában. Ez tette „rokonommá” Mikest, Keményt, Tótfalusit, Wesselényit, s noha életem keretét jelenkorunk körülményei és adottságai szabják meg, túl hetvenedik életévemen, talán nem egészen indokolatlanul, úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok, s mi tűrés-tagadás, gyakran otthonosabban mozgok a XVI. vagy a rákövetkező századokban, mint az idén lezáródó naptári huszadikban. Ugye különösen hangzik, ha megemlítem, hogy ebben a felgyorsult jövő-menő világban immár két évtizede nem mozdultam ki szülővárosomból, Sepsiszentgyörgyről, az utóbbi néhány évben a lakásból is alig. Feleségem meg nem köszönhető gondoskodása tette lehetővé, hogy egy egyszemélyes Olt-melléki szellemi barkácsoló műhely könyvfalai közt éljek, lényegében magam választotta szellemek társaságában. Az emberek általában szenvednek a magánytól, számomra meglehetősen természetes állapot, tulajdonképpen szellemi szabadságom kifejezője is. * A Veress családban folytatódott az „irodalmi vonulat”, hiszen fia, Veress Gerzson költő lett. Első könyve, az Ezer énekből vérzem 1995-ben jelent meg, két füzet után a második, A miilás karneválja 1999-ben, már posztumusz műként. Mit örökölt a fiú az apától? — A kérdés sebet tép fel. Noha fiam már két évvel ezelőtt itt hagyott minket, s lépett ki önelhatározásból a földi, a fizikai mindennapokból, ha a megtörtént megváltozhatatlanba bele is kellett nyugodnunk, az elvesztése feletti fájdalmat feldolgozni nem tudtuk. Egyébként a kérdésre válaszolni nem tudok. Foglalkoztat, de a feladatra még nem tudtam összeszedni magam, hogy távolságtartó higgadtsággal összefoglaljam életét, pályáját, művét. Talán egyszer képes leszek rá. * „... mit keresek én e tájon / ilyen élve-holtan” — írta egyik versében SZEMTŐL SZEMBEN
