Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Nobel Iván—Erdélyi Erzsébet: „Úgy érzem, hogy a múlt kortársa vagyok” (beszélgetés)

* Nevezettekhez személyes kapcsolat is fűzte, a kilencvenes évek közepén megjelentette Önhöz írt leveleiket. Ezek a levelek kísérői, motiválói esszéinekF

— Azt hiszem, sem egyik, sem másik, hiszen munkásságuk jóval korábbi megismerése vezetett a személyes megismerésükhöz, következésképpen az összefüggések is sokkalta sokrétűbbek, mintsem beférnének a „motiváltság” alá, hívószóként használva. A leveleket vallomásos dokumentum-esszék vezetik be, ezek eligazítják az olvasót az előzményekben, ugyanakkor rávezetnek a kapcsolatunk jellegére. Épp mostanság foglalkoztat egy kötet összeállítása, melybe ezek az írások is bekerülnének, s a rokon tartalmú szövegek együtteséből kitűnne, hogy miben és mennyiben befolyásoltak műfaji útkeresésemben. A kötet, már ha egyáltalán valaha is lesz, valójában — tartalma szerint — egy szabadon mintázott szellemi önéletírás lenne, mely tartalma egészével válaszolna arra a kérdésre, mely nem fér el egy ilyen kurta, összevont kérdezz-felelek-be. Nyilván e számvetésben más, nagyon régi témáimat, pl. Kemény Zsigmondot sem kerülhetem el, hiszen róla is írtam drámát, számos tanulmányt, és megjelentettem elbeszéléseinek kötetét.

* Azt sem kell esetlegesnek vagy véletlennek tartanunk, hogy tervezett kötetével kapcsolatban az önéletírás jelleget említette. Ez a műforma, miként 1998-ban megjelent kötete, a Vékára tett mécses bizonyítja, igen régi gondja.

— Valóban az, de ez tulajdonképpen helyzetemből adódik, ha úgy tetszik sorsomba, sorsunkba ágyazódik. És itt már nem pusztán arról van szó, hogy az emlékírás, a magyar irodalom egészén belül, a legerdélyibb műfaj. Az összefüggések tágabbak és mélyebbek, valamint egészen személyesek. Erdélyi magyar, Körösi Csorna Sándor szóhasználatával székely-magyar vagyok. A Székelyföldön, Udvarhely és Háromszék megyékben születtek és éltek elődeim, őseim, miként én is, ami szükségképpen jelentős mértékben befolyásolta, alakította gondolkodásomat, s azt az üldözöttségből fakadó veszélytudatot, mely írásos tevékenységem egyik hajtóerejévé vált. Konkrétabban: meggyőződésem szerint az erdélyi magyarság két legnagyobb kincse az itthoniság érzését tápláló, tényekre épülő múltismeret, valamint a lehetséges tisztán megőrzött anyanyelvűnk. Nos, mindkettő veszélyben forog. Történelmünket vagy meghamisítják, vagy elhallgatják, nyelvünket szétoldják, elszennyezik a fokozatos eltüntetés szándékával, így programozódik át a génjeinkben fészkelő eredeti identitástudatunk. Ez ellen kell védekeznünk. így nézni a globalizálódó világban a kérdést, tűnhet holmi provincilizmusnak, illetve túlhaladott szempontú szemléletnek, azonban számomra éltető regionalizmus, mely összetevőiben gazdagabb mint első hallásra gondolnánk. Én réges-régen ennek a vidékiségnek óvását, ápolását tűztem ki önmagam számára írásos feladatul, s ennek szolgálatában választottam ki — túl a véletlenen — hőseimet, s fogalmaztam meg őket, mint egy egyetemesebb integráló eszmerendszer képviselőit. Az esszéíró belép egy korba, és beleéli magát egy emberi állapotba. Ez volt pl. Mikes esetében mint objektív helyzet a száműzöttség, mint megtartó erkölcsi erő a szülőföldhöz való ragaszkodás. Az írónak, bizonyos mértékben azonosulnia kell választottjával, persze anélkül, hogy elmosná az időt, összetévesztené a hőse által megélt történelmi helyzetet

Beszélgetés Veress Dániellel