Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Kmeczkó Mihály: Köztes hazában (regényszínpadi jelenetek)
Kmeczkő Mihály Kérlek tégedet, segíts nekem eldönteni, két könyvem-e legyen (Ó, isteni anyanyelv!) (Ó, Istenanya-nyelvl), vagy egy sem. Olykor hirtelen kinyitotta a szemét, és váratlanul belebámult a képernyőbe, mint aki meglepetésszerűen szeretné (akarja) meglátni a mennyországot. (A Mennyországot.) A képernyőben — mint egy (negatív) tükörben — azonban csak a saját (bárgyú) (ábrázatát) képét (árnyékát) látta. Az Isten-kép lassan csupa lucsok lett az imakönyvben. Annyira folyt a gyámoltalan (falfehér) falpolgármester úr nyála. A négy fal között. A szoba legsötétebb zugában. A tv képernyője előtt térdelve. (...) Miután újjászületett (újraszülte magát), minden úgy ment mint a karikacsapás. (Ahogy a nagy könyvben — a Nagy Könyvben — meg vagyon írva.) Párttag lett (de „A papírlapok tartóssága és törékenysége" c. könyve nem jelent meg). Alpolgármester lett (miután pártkönyvét visszaadta) (de a „felekezeti iskolát” nem sikerült megszerveznie). A szabadversenyre hivatkozva összelopkodott magának tücsköt-bogarat (de — az olyannyira áhított! — tekintélyre nem sikerült szert tennie). A hivatalába belépve meghajoltak előtte az emberek (de a háta mögött kiröhögték) (s a felesége otthon egyre szótlanabb, hidegebb lett). Stb. (Stb.) Újjászületése óta bármit tett, azt (csakis) a maga érdekében tette. A felekezeti iskola megszervezését is „isteni feladatnak” tekintette. Az ügy intézése közben olyan istenien viselkedett, hogy a tisztes polgárasszony meg a rókalelkű képviselő csakhamar feleslegesnek találták (érezték) magukat minden tekintetben. Magára is hagyták rövidesen a falpolgármester urat, hiszen sem mint hivatali embernek, sem mint magánembernek (vagyis: se testileg, se lelkileg) nem tudtak a közelébe férkőzni. Nem csoda, hisz az Isten közelében senki sem képes (tud) megmaradni, csak ő maga: az Isten. O is csak azért, mert mindennel azonos. Legfőképpen önmagával. Márpedig önmaga közelében általában a halandó ember is képes megmaradni. (Ha önmagában nem is képes.) így tehát végül önmagára maradt emberistenünk, a kaméleonarcú falpolgármester. Az író (a kezdő szlovákiai magyar író) annyira utálja a kaméleonokat, hogy nem is tudja folytatni az írást, úgy felbőszült a kaméleon szó puszta leírásától. (...) „Ember — ez büszkén hangzik!” — hallotta friss párttagjelöltként a görbe szájú venger az Esti Egyetemen. Elfelejtette megjegyezni, kitől való az idézet, s azt sem tudja már, pontosan jegyezte-é meg, csak azt tudja, hogy tetszik neki. Hazafelé menet a fehér (téli) sötétségben minduntalan ezt mondogatja magában, majd fütyörészni kezdi (dallamot rögtönözve hozzá). A dallam teljesen észrevétlenül született. Esküdni merne rá, hogy már az előadótól — a híres irodalomelméleti szaktudortól — dallammal együtt hallotta. Amikor otthon belépett az előszobába, már ezzel a dallal köszöntötte Galjuska Galagonyát. Galjuska felizzott, mint ősszel a galagonya ruhája, mert szerette, ha a férje — a görbe szájú venger — („forradalmi indulókat") énekel. Nem a dalok tartalma érdekelte. A lényeg. Az, hogy a férje énekel. Pattogósán, vidáman. („Gyere, te görbe szájú venger, énekeld nekem tele fénnyel a szlovák éjszakát!” — mondta bögyösgalamb-krúgású anyanyelvén az orosz asszony.) A görbe szájú venger- nek nem kellett kétszer mondani. Igaz, hogy énekelni nem tudott, s ráadásul
