Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Kmeczkó Mihály: Köztes hazában (regényszínpadi jelenetek)
Köztes hazában botfülű is volt, így éneklése inkább vinnyogásra emlékeztetett, de ha egyszer a feleségének örömet szerzett vele, hát abba nem hagyta volna a világ minden kincséért sem. A felesége viszont csak azért örült neki, hogy a férje örömét megőrizze, hiszen az utóbbi időben (már) úgy éltek, egymással (egy más .mellett) (egy! más! mell! lett!) mint a kutya meg a macska. (A kutya vengerül vakkantott, a macska meg muszka nyelven) nyávogott. (Ezt szerették hallgatni leginkább a szomszédok!) Ha Galjuska meg a venger rákezdték, rátették a szomszédok is. A nők macskanyávogást, a férjek kutyaugatást hallattak. (A gyerekek cincogtak mint az egerek.) (A következőkben nem tesszük ki szegény kezdő — szlovákiai magyar — írót annak a megpróbáltatásnak, hogy élethűen igyekezzék tolmácsolni a magyarul orosz(-ukrán) akcentussal — és egyéb furcsaságokkal — „megnyilvánuló” orosz asszony/ka/ beszédét. Nem akarjuk, hogy utólag — esetleg — éppen emiatt „kössenek bele” a kritikusok, mondván: Hát író az, aki még ennek az ábrázolására sem képes? Hát mit mondjak. Persze, hogy nem író. Csak kezdő — szlovákiai — magyar — író. Az efölötti morfondírozás helyett azonban hallgassuk inkább az emberek énekét.) „Ember — ez büszkén hangzik!” — vakkantgatta a görbe szájú venger. „Ember — ez büszkén hangzik!” — nyávogta utána Galjuska Galagonya. Erre fel aztán cincogni kezdett a kiságyban egyéves kisfiúk is. Alig telt bele néhány perc és ugatott-nyávogott-cincogott az egész városnegyed. S ez így folyt egészen addig, míg ki-ki ki nem tombolta magát. Egészen jó ürügy lett ez az állatkerti koncert arra nézvést, hogy — ne feledjük: 1988-at írtunk akkor! — az egész nap felgyülemlett társadalmi, munkahelyi és személyes feszültségeket — legalább ilyen „szelepeken” át! — kibocsássa magából az ember! Amint kiadták dühüket az emberek, úgy hagyták abba egymás után az ugatást vagy a nyávogást. Legvégül a cincogás maradt abba, de igen gyakran előfordult, hogy (ez) abba sem maradt. A gyerekek ugyanis úgy megijedtek állati hangon beszélgető szüleiktől, hogy órákig eltartott, amíg megnyugodtak. így is akadt egy-egy, amelyik újra kezdte a cincogást, erre aztán rátette a többi gyerek is a negyedben. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő az, ami ezen az estén is (éjszakába nyúlóan) megesett. A görbe szájú venger ember meg a repdeső tekintetű muszka asszony kicsi fia a világ minden kincséért sem volt hajlandó abbahagyni az éjszakai cincogást. Ezen felbuzdulva többször is elkezdődött, majd alább hagyott a negyedben a cincogás. Végül minden gyerek kidőlt a sorból, előbb-utóbb belefáradt a cincogásba és elaludt. Csak a kicsi muszka-venger torkából dőlt a cini-cini muzsika, mintha a bőrét nyúzták volna. A görbe szájú vengert ez két oknál fogva is idegesítette. Egyrészt ő maga nem bírta már hallgatni a fárasztó zenebonát, másrészt meg attól tartott, hogy a szomszédok sem bírják ezt elviselni, s a végén — mint az már néhányszor előfordult az utóbbi időben — ide jönnek veszekedni véle, amit aztán a felesége sem tud szótlanul végighallgatni, s mihelyt beleavatkozik az „itthoniak” (a honiak) (a „tősgyökeresek”) dolgába, azonnal céltáblává válik, kezdetét veszi a — származása és nyelve miatti — véget nem érő csúfolódás. Kettős haragjában- dühében mit tehetett hát a görbe szájú venger, ordítani, majd üvölteni kezdett
