Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Rudolf Sloboda: Tavasz a hosszú tél után (elbeszélés)
Tavasz a hosszú tél után pszichiáter majd azt akarja, hogy Janó elemezze ezt a dolgot. Mindketten talán két órát is fognak ezzel fáradozni. Janó a vizsgálat alatt visszaemlékezik, hogy katonaidejében egyszer azt mondta, jó lenne, ha volna otthon egy puskája, aztán nem tudta megmagyarázni, mire kellene. Janónak összefüggést kell találnia ezen ifjúkori élménye és a mostani késvásárlás között, be kell vallania, hogy szívesen lenne erős, legyőzhetetlen, szabad. A pszichiáter elégedett lesz, megmagyarázza Janónak, hogy teljesen szabad senki nem lehet, mert ezen a világon tiszteletben kell tartani a társadalmi törvényeket, és éppen a szabadságnak ez a korlátozása ad erőt az embernek és hozza meg elsőbbségét a természetben. De Janó a kést nem is dobhatja el: így is be kellene számolnia az orvosnak, hogy volt egy kése, amit aztán eldobott. Nem is adhatja oda senkinek: ez őrültség lenne. Mert felnőtt ember kést nem vesz el, és kést adni valakinek — ez egy újabb, még zárt fiókot jelent az alkoholista lélekben. Aztán Janó megörült: hiszen egy kollégája a kórházból, Kocmál szinte kihívóan hordott magánál egy kést, nemegyszer fenyegetőzött, hogy valamelyik orvost kicsontozza, és a kést senki nem vette el tőle. Ez meg lezárható horgászkés fűrésszel! Hasznos dolog, amely egyszer Janót talán a horgászok táborába vezeti. Janó otthon kipróbálta a kést, megköszörülte, kipróbálta a fűrész élét is. Elrejtette a kést az aktatáskájában, ahol a tízórait hordja. Azt mondta magának, hogy csavarhúzóként használhatja. Nemrég csavarhúzóra volt szüksége, most itt van a kés. Hordta a kést munkába. Egy nappal az előtt, hogy az orvoshoz kellett mennie, odajött hozzá a géphez egy régi ismerőse, Marisa Deviata. Azt kérdezte: „Hát hogyan, Janó, már nem iszol?” Janó felnevetett. Marisa felemeli a papírokat Janó asztalán az esztergapad mellett, benéz a szekrénybe, nem titkolja, hogy valami árulkodó italt keres. Kólát talál, szigorúan megszagolja az üveg nyakát. Beleiszik. Janó megállította a korongot, és Marisa erős lábát nézte. Ez az, ami az én háztartásomból hiányzik, gondolta, és megörült, hogy most, hogy már nem iszik, tarthat egy bejárónőt, aki főzni és takarítani fog és szeretni is fogja Janót. Marisa befejezte a nyomozást és megjegyezte: „De meddig?” A szavak célzásként hangzottak, összecsengtek Janó elképzelésével — de a nő másra gondolt. Meddig bírja Janó, hogy ne igyon. Hogyan sérthette őt így meg? Azonnal menesztette őt a szívéből. Azt a pár pillanatot, mikor villámcsapásként, mint sok más alkoholista, belészeretett, kitörölte a leikéből. Azt mondta neki: „Fontos ez neked? Miért kérdezed?” Marisa kihúzta magát: „Miért lenne fontos? De nem kérdezhetem meg?” Janó, aki a pszichoterápiákon megtanulta az önelemzést, azt kérdezi: „Csak úgy idejöttél megkérdezni, meddig nem fogok inni? Mit akartál megtudni?” Miközben a nő komolyan néz rá, Janó azt gondolja: aha, tudja, hogy bolondokházában voltam. Oda nem megy mindenki. Látja, ahogy a nő Janó szemrehányásain töpreng, zavarosnak tűnnek neki, látja, hogyan gyűjti Marisa az erőt, hogyan készül nem elmenekülni, de még megjegyzi: „Hirtelen milyen sértődékeny lettél! Nem voltál ilyen.” Ezzel sem tud hősünk egyetérteni. De kell
