Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - Rudolf Sloboda: Tavasz a hosszú tél után (elbeszélés)

Rudolf Sloboda

védekezni? Nem lesz jobb, ha meghagyja őt ebben a tévhitben? Hiszen nem fontos neki a nő. Táskájából kiesik a horgászkés Marisa lába elé. Janó felemeli, kinyitja a fűrészt, és hüvelykujjával próbálgatja az élét. Marisa szétnéz az emberek között. Janó azonban tudja, hogy nem fogja színlelni a nem létező őrültséget, a kést odaadja Marisának — ez számára is váratlan —, és azt mondja: „Vidd ezt el!”

Marisa hirtelen jól érzi magát. Két kézzel nyúl a kés után, nézegeti, megdicséri, azt kérdezi, tényleg kapta-e, nem viccel-e... Próbálja a kést becsukni, nem megy, de nem akarja visszaadni Janónak, hogy csukja be, beteszi kezeslábasa mély zsebébe, és azt mondja: „Köszönöm. És ne igyál!”

És már megy is. Janó beindítja a gépet, de érzi, hogy meg kell pihennie, kikapcsolja a motort, és a kantinba megy. Marisa egy ideig ugyanabban az irányban lépked a műhelyben, és mikor körülnéz, észreveszi Janót. Janó azonban befordul a kantinba. Ott látja, hogy van alkoholmentes sörük. Kér egyet. Megnézi a címkét, és látja, hogy mégiscsak van benne valamennyi alkohol, ezért visszaviszi az üveget. Az eladónő dühbe gurul. De Janó könyörtelen. Nem kéri ezt a sört. Az eladónő azt mondja: „Ezt a hétéves fiam is issza. Beteg a mája?”

Janó így felel: „Meg van lágyulva az agyam és a hátgerincem gyötör.”

Az eladónő nem tudja, nevessen-e vagy tovább haragudjon. Janó a szalámira mutat. Az eladónő vág belőle egy darabot, és a mérlegre dobja. így viccelődik: „Ez nem árt?” Janó azt mondja: „Nem, hölgyem.”

A nő prüszköl. Janó körülnéz és észrevesz néhány arcot, melyek figyelemmel kísérték ezt a színházasdit. Látja, hogy ha kellene, véget vetnének a bolond és az ártatlan eladónő vitájának. Főleg egy erős férfi, aki a harmadik a sorban Janó után, néhány sörösüveggel a kezében, készül levonni a tanulságot a történtekből, esetleg radikálisan közbelépni.

Janó elfelejtett kiflit venni, de annyira megijedt azoktól az emberektől, hogy inkább anélkül nyelte le a szalámit, a kantinba már nem ment vissza.

Miközben a gép felé tartott, ábrándozott: elképzelt egy meleg, csendes kocsmát a folyó mellett, egy illedelmes pincért, akit szintén alkoholizmus miatt gyógyítottak, így megértéssel szolgálja fel az italokat.

Egy ilyen kocsma hiányzik neki. Ha ott lennének azok a barátai, akikkel a kórházban volt! Visszaemlékezett, milyen szép volt, mikor a kályha mellett álltak, és kötetlenül elgondolkodtak mindenféléről. Szabadon szőtték a kollektív idea fonalát, mindenki hozzájárult valamivel. Ott áll egy férfi, aki kétszáz évet akart megérni, más osztályról való volt, de az alkoholisták eltűrték őt, mikor az ő osztályukra tévedt, mert ő is ivott annak idején, míg teljesen meg nem bolondult, és nem vált a kórház állandó lakójává.

Janó ebben az álmodozásban fejezte be munkáját, lezuhanyozott, és kiment az üzem elé. Meleg májusi szél fújt, nyírfa illata szállt. Janó azt mondta magának: „Nem iszom. Na és? Megint egyedül vagyok, megint olyan felesleges vagyok, mint azelőtt. Csak elviselhetetlenebb. És lehet, hogy ha nem lesz többé elviselhetetlen, meghalok. És akkor mi történik? A mennybe jutok? A mennyben fogadnak, mert abbahagytam az ivást? Ha az ember fiatalon nem találkozik egy nővel, akit a sors küldött, el van veszve. Lassan betölti az