Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Fónod Zoltán: „...történelmünk kínálja az abszurditásokat” (Beszélgetés Grendel Lajossal)
„...történelmünk kínálja az abszurditásokat” Barthelmy és mások művei. Számomra ma ez a „realista” irodalom Szépelegni, nyavalyogni, ábrándozni, ólomkatonákkal játszadozni persze akkor is szabad és lehet, ha fejünk fölött ég a tető. De minek? * Angol nyelvtudásod — kortársaiddal szemben! — kitágította előtted a világot. Szerepet játszott ez is abban, hogy más vagy, mint mások? — Bizonyára. Főleg a 20. századi amerikai próza, amelyet egyetemista koromban kezdtem el olvasni és megismerni. Európai szemmel nézve az amerikaiak olykor meglehetősen gyermetegeknek vagy naivaknak látszanak. Ám az amerikai ember pragmatizmusából, „realizmusából” volna mit ellesnünk Vagy az amerikai alkotmányból... Persze ott vannak az árnyoldalak is: a vallási fanatizmusok, fajgyűlölet stb. De épp az amerikaiak bizonyították, hogy ezek a veszedelmes jelenségek is kézben tarthatók és bizonyos fokig kezelhetők. * Mit olvasol, ki a kedvenc íród? — Hosszú lenne a lista, mert sok kedvenc íróm van. Ehelyett inkább a filmről beszélnék. Arról, hogy a 20. századi filmművészet legalább annyi inspirációt adott nekem az íráshoz, mint az irodalmi remekművek, a zene, a képzőművészet (Chirico, Magritte stb.), a ionescói és becketti abszurd színház. A 60-as és a 70-es évek olasz, francia, lengyel, magyar vagy cseh filmjei, Bergman szőröstül-bőröstül, de főként Luis Bunuel filmjei, közülük is az utolsó három, s ezeken belül is A burzsoázia diszkrét bája. A latin-amerikai mágikus realista próza mellett a leginkább Bunuel filmjei győztek meg arról, hogy a század első felének nagy avantgárd lobogása nem múlt el nyomtalanul, hogy az avantgardisták olyan művészi kifejezőeszközökre, olyan beszédmódokra találtak rá, amelyek kompatíbilisak lehetnek egy más korszak visszafogottabb, kevésbé forradalmi művészeteszménye eszköztárával is. Utolsó filmjeiben Bunuel megint szürrealista, mítoszromboló, csúfondáros, miközben mégis két lábbal jár-kel a földön. Arról beszél, ami engem is nagyon nyugtalanít: a társadalmi intézményrendszerek teljes kiüresedéséről, fantomizálódásáról, olyan értékmímelésről, amely mögött semmilyen tartalom sincs. * Az egyetemes magyar irodalomból kik és mely müvek jelentik számodra az irodalmat? — Amióta az egyetemen tanítok (vagyis bő három éve), főként újraolvasok. Sokáig azt hittem, nagy meglepetések nem érhetnek. Hát bizony értek! Móricz Zsigmond néhány regénye második olvasásra (huszonöt-harminc év után) igazi reveláció volt a számomra. Vagy Remenyik Zsigmond Por és hamuja. Hasonlóképpen nagy élvezettel olvastam (most először) Ambrus Zoltán Midas királyát, s nem értem, hogyan hullhatott ki irodalmi emlékezetünkből ez a kiváló regény. Talán mert túl korán jött? Vagy irodalomtörténet-írásunk közismert „nagyvonalúságának” köszönhetően? A kortársak egy részének a csőlátása miatt? Vagy az a baj, hogy a Midas királyban Ambrus Zoltán egyformán elutasítja a századelő magyar modernista epikájának mind a két fő irányzatát: a naturalizmust, de a szecessziót is? Szerencsére, az újraolvasások során csalódások eddig nem értek. Értékrendemben az eddigi „állócsillagok”:
