Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - TALLÓZÓ - Rádai Eszter: „A történelem nem példatár” (Beszélgetés Kosáry Domokossal)
Tallózó ezért a véleményével segít a múlt tisztázásának közös munkájában, az ennek a történeti látásmódnak a segítségével el tud igazodni a jelenben is. Tehát ez a dolog az egészséges és értelmes állásfoglalásokat erősíti, az ostobaságokkal, indulatokkal, érzelgős csacsiságokkal, tájékozatlan ténfergéssel szemben. Ez a történelemtudomány és a történetírás társadalmi funkciója. Nem az, hogy a politikát irányítsa, nem is az, hogy a politika szolgálója legyen, hanem az, hogy az emberek műveltségi színvonalát, gondolkodóképességét, tájékozódó képességét olyan szintre emelje, hogy ők attól fogva maguktól is képesek legyenek az ostobaságokat fölismerni és elkerülni. * Szeretnék fölidézni egy mostanában különféle társaságokban gyakran lezajló párbeszédet. Szélsőséges, szélsőjobboldali megnyilvánulások hallatán, láttán szoktak arról vitatkozni, mennyire szabad, illetve mennyire kell ezt komolyan venni. Szabad-e ennek láttán legyinteni? Mert — mondják sokan — ugyanígy legyintettek valamikor a húszas évek végén, harmincas évek elején ezekre a jelenségekre, ezekre a jelszavakra, ezekre a gondolatmenetekre, és lám, mi lett belőle. Tehát jobb félni, mint megijedni, jobb felkészülni a legrosszabbra, időben kell észbe kapni, és időben kell védekezni, tenni ellene. Mit gondol erről? A pesszimistákkal vagy a legyintőkkel ért egyet? — Nekem erről az a véleményem, hogy szerencsére egészen más viszonyok között élünk, mint a weimari Németországban, és bizonyos, hogy ez után nem Hitler következik. Ezek egyébként a történelmi emlékezés előbb emlegetett csapdái, amikor bizonyos külsődleges hasonlóságok alapján arra következtetünk, hogy most ugyanúgy fog történni minden. Mondom, a történelem nem példatár, ekként nem lehet, nem célszerű és nem is érdemes használni, nem erre való. Például nem szabad bizonyos elemek látszólagos hasonlósága miatt azonos következményeket feltételeznünk, és megijednünk attól, amitől nem kéne, holott van, amitől kéne, csak arról a rossz analógiák elterelik a figyelmünket. És amikor az előbb azt mondtam, hogy a téveszmék aktív történelmi tények, akkor erre is gondoltam. * Professzor úrnak bizonyára kezébe került A kommunizmus fekete könyve, és bizonyára követte azt a nagy vitát is, amely különféle újságok hasábjain (meg, gondolom, történészkörökben is) kibontakozott körülötte. Mi a véleménye róla? Azokkal ért-e egyet, akik azt mondják, a könyv célja a náci bűnök, a holokauszt relativizálása, minden baloldali gondolat végleges lejáratása, vagy azokkal, akik szerint a könyv megjelenése fontos tett a történelmi tisztánlátás érdekében? — Szerintem egy ilyen összeállítás még akkor is bizonyos tendenciát takar, ha sok igazság van benne. Nem ez a műfaj, amire egy művelt, demokratikus közvéleménynek szüksége van. Ezt a könyvet egy idő múlva azzal teszi le az értelmes olvasó, hogy igen, ez borzasztó rendszer volt, de a kép egyoldalú, mert a másik is rettenetes volt, és mind együtt vérengző gyilkosok voltak. A Szovjetunióban valóban rengeteg embert öltek meg, talán még többet is, mert hiszen nagyon keveset tudunk még ma is arról, hogy a Szovjetunióban
