Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - TALLÓZÓ - Rádai Eszter: „A történelem nem példatár” (Beszélgetés Kosáry Domokossal)
Tallózó voltaképpen mi is történt. Tehát nem Fekete könyvekkel meg Fehér könyvekkel kell hadakozni, mert azt úgysem hiszi már senki Magyarországon — remélem —, hogy ezek a totalitárius rendszerek ártatlan báránykák voltak, illetve hogy az egyik az volt, a másik meg nem. Az egyik szörnyűbb volt, mint a másik. És ezt nyugodtan tanúsíthatom, mint szemtanú, vagy túlélő, vagy szenvedő alany, illetve történész. Tehát nem így kell ehhez közelíteni. Meg kell írni a teljes történelmet úgy, ahogy volt. Egy történelmi munkától nem azt várom, hogy azt bizonygassa, hogy az egyik rosszabb volt, mint a másik. Mert csakugyan, egyik rosszabb volt, mint a másik. Az egyik borzasztó volt, és a másik is borzasztó volt. Az, hogy a bolsevizmus megbukott (hál’ istennek), nem rehabilitálja a hitlerizmust és a nyilas mozgalmat. Nekem volt „szerencsém” e két történelmi jelenséget kezdettől fogva haláláig végigélnem, és nyugodtan mondhatom, hogy nem foglalkozom azzal, hogy összehasonlítsam, melyik volt kevéssé rettenetes és állatias. Mind a kettő elviselhetetlenül pocsék volt és bűnös. Örüljünk, hogy vége van, és ne próbáljuk azt számolgatni, hogy melyik ölt meg több embert vagy kevesebbet. Ez nem szakmai megközelítés. Egy művelt, magyar demokratikus társadalomnak azon kell inkább elgondolkoznia, hogy mi történt valójában, és hogy miként lehet elkerülni az olyan ostoba, brutális és gyilkos rendszereket, mint amilyenek a totalitarizmusok voltak egyik vagy másik formájukban egyaránt. * És mit gondol professzor úr a holokausztot relativizáló megközelítésről, azokról a fejtegetésekről, arról az állításról, hogy csak egy volt a történelem számos népirtása közül? — Ez nemcsak Magyarországon jelentkezik, ez elég általános európai jelenség, sőt még messzebb is találkozhatunk vele. Kétségtelen, hogy más genocid törekvések is voltak, de az is kétségtelen, hogy ez a hitleri hatalom gyakorlata folytán különleges helyet foglal el közöttük. És igaz, hogy én nem szívesen lettem volna, mondjuk, tatár vagy volgai német a Szovjetunióban a második világháború alatt, és még tudnék példákat sorolni, de az kétségtelen, hogy az az őrületig menő törekvés (amely mellesleg még a német hadigépezetet is gyengítette, hiszen energiát, szállítóeszközt és mit tudom én, még mi mindent vett igénybe) a szerencsétlen lengyel, magyar és más zsidó tömegek elpusztítására, túlmegy minden határon. Ez egy különleges valami, és azt hiszem, hogy így is kell kezelni. Ugyanakkor nem értek egyet azokkal, akik a Magyarországon végbement holokausztot — még ha azt a magyar apparátus segítségével és számottevő ellenkezése nélkül hajtották is végre — a magyar viszonyok, a 20. századi magyar történelem logikus következményeként fogják föl és írják le. Magyarországon is volt antiszemitizmus, a hazai német városi polgárság körében már a 18. század óta, középosztálybeli értelmiségi versengés folytán a 20. század elején, majd pedig — főleg — 1919 után, s voltak a hitlerizmusnak is elvetemült hívei. De német megszállás nélkül — meggyőződésem — nincs magyar holokauszt. Ez persze nem menti fel a felelősség alól azokat, akik részt vettek benne, a fegyveres testületek, a közigazgatási apparátus felelősségét, mert azok készségesen végrehajtották, amit parancsba kaptak. De a magyar társadalomban korábban is jelen volt antiszemitizmus
